A közelmúltban történt, hogy Apatin környékén halászhálóban kötött ki egy termetes dunai galóca. A bejegyzés szerint a zsákmányolás az 1425. folymakilométernél történt, a Dráva-torkolattól ötven kilométerrel hegymenetben. A Halvédelmi és Haltani Társasághoz beazonosítás végett eljuttatott fotók kísérőszövegében olvasható, hogy nem egyedülálló esetről van szó, már huzamosabb ideje, nagyjából kétévenként, a halászok fognak galócát ezen a vidéken. A halszakértők minden kétséget kizáróan megállapították, valóban dunai galócáról van szó. A Magyar Haltani Társaság honlapján is olvasható beszámoló galóca zsákmányolásáról a Duna győri szakaszán. Nenad Ivani ć Sremska Mitrovica-i horgászboltostól kapott információk szerint viszont a Drina alvégén, szinte a Száva küszöbén, csalihalas szerelékkel tavaly két termetes galócát is fogtak a horgászok. Egy további közlés erről az esetről kétségbevonja a galócák zsákmányolásának sportos voltát, tényét azonban megerősíti. Ugyancsak galócás vonatkozású a szerkesztőségi dokumentációban szerepelő feljegyzés a kilencvenes évekből, amely Duna újvidéki szakaszán „gazdátlan orvhalászszerszámban talált nagy pisztráng”-ot említ. A leletről kép nem készült, szakember sem vizsgálta meg, csupán a szemtanúk elmondása maradt fenn, mely szerint a pisztrángnak „szokatlanul nagy szája” volt.
A szóbeli közlés beleillesztése a galócás történetbe igencsak emlékeztet a néhai KGB-ről szóló viccre: Ha valamit keres, meg is találja; akár létezik, akár nem. Ennek ellenére, a régi történetet azért sem árt feleleveníteni, mert olyan korból ered, amikor a kommunikáció, a hírek áramlása lassú volt, és mire a hír befutott, a lelet már nem volt sehol, és megörökítetlen maradt. Az újabb kori galócás történetek viszont azért nyertek megörökítést, mert a világháló, a facebook, a horgászfórumok jóvoltából az információk gyorsan terjednek.
Ha a galócával kapcsolatos viszonylagos információözönt nem a technika vívmányával magyaráznánk, akkor kénytelenek volnánk leszögezni, hogy ezzel a hallal „történt valami”. És vakmerő, de ingatag hipotézisek sorát állíthatnánk fel azt találgatva, vajon mi.
A horgászvilág a találgatások iránt mindig is fogékony volt. A terítékre kerülő hipotézisek mennyisége pedig szabályszerűen fordítottan arányos volt a rendelkezésre álló egzakt ismeretekkel. Magyarán: minél kevesebbet tudtunk, annál többet találgattunk. Előlegezve magunknak a bizalmat mindezt immár múlt időben mondjuk.
A dunai galóca kapcsán azért fontos foglalkozni a témával, mert mind a haltan, mind a horgászvilág fokozott figyelmet szentel neki. Egyrészt azért, mert Európa messzemenően legnagyobb pisztrángféléjéről van szó. Másrészt, mert a kihalás peremére sodródott, ezért megmentésére és visszatelepítésére komoly próbálkozások történnek. Szakmai körökben pedig megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, helyesen járnak-e el mindenütt.
Bár a dunai galóca nevéből kiviláglik, hogy a Duna endemikus haláról van szó – fajként itt alakult ki, és csak itt fordul elő –, élettere nem terjed ki a folyó teljes hosszára. A főmederből többnyire hiányzik, ott csak lesodródó vagy szórványosan vándorló ritka egyedei fordulnak elő, máskülönben a vízrendszer peremvizeiben él. Ebből kifolyólag előfordulása szigetszerű, az egymástól távol élő állományai pedig régesrégen elszigetelten élnek. És ebbe kapaszkodtak bele a genetikusok.
A kutatóknak arról a csoportjáról van szó, amelyekkel a gyakorlatias halszakértőknek már huzamosabb ideje – mondjuk így – gondjuk van. Az utóbbi években történt, hogy a rendszertannal foglalkozók olyan fajokat választottak ketté, sőt hárommá, amelyek külsőleg nem különböznek, de a genetikai elemzések során figyelt markerek különbségekről tanúskodnak. Tehát egynek látszik, de a markerek kettőt (vagy többet) mutatnak. Nem ragozzuk tovább, mert bonyolult.
A galóca esetében azért fontos tudni, hogy ilyen is van, mert az egymástól távol eső elszigetelten élő állományai az idők folyamán olyan változásokon mehettek keresztül, hogy a markerek szóhoz juthatnak. Mint mondják: „ezer év múlva akár különálló fajokká alakulhatnak”. Éppen ezért a faj tisztaságának megőrzése mellett kardoskodók kifogásolják, hogy az ausztriai galócaállományt a Morvából telepítettel élesztgetik. Szerintük a szlovéniai állomány sem egészében „kóser”, hiszen azt a Savinja galócáival foltozták. A Maros galócaállományával viszont az a gond – állítják a bennfentes halbarátok –, hogy vasvillával kezelik, ezért kihalása biztosra vehető, és az esetleges rendcsinálást követően is csak az segít rajta, ha más vidékről hozott egyedekkel halasítanak újra. Markerek lesajnálva!
Az általános galócaképben a hazai szaporítási program minden káros szenvedélytől mentesnek tűnik, hiszen helyben fogott anyáktól nyert ivaranyagból, helyben nevelt ivadékkal történik a halasítás – helyben. És ilyenkor a markerek nem különböznek össze.
A horgászokat persze nem a markerek elhelyezkedése érdekli, hanem az: Mikor lesz galócából annyi, hogy horgunkra is akadjon? Szűkebb pátriánk területén egyelőre aligha. No meg később se. Ha figyelembe vesszük, hogy a házunk táján fogott példányok – mind az apatiniak, mind a mitrovicaiak – valójában lesodródó, vándorló, véletlenszerűen felbukkanó egyedek, és folyóink összkaraktere miatt ezeken a terepeken tartósan nem marad meg a galóca, tematikus horgászásuk is képzeletbeli. Persze, a horgászás nem arról szól, hogy ott fogni a halat, ahol nincs, hanem arról, hogy megkeressük.
A dunai galóca legközelebbi rokona, a tajmen, horgászása végett kilométerek ezreit kell átrepülni, és olyan vidékekre utazni, ahova annak idején Sztálin büntetésből küldte az embereket. Az immár másfél éve tartó Drina menti galócaprogram célja itteni emberbarátibb vidékre átirányítani ezeket a horgászokat.
