Amikor megkérdeznek, számomra mi a vadászat, kapásból rámondom , hogy az az én sportom. Azonban a vadászat nem sport. A sport magában foglalja a versengést. A sportban vannak győztesek és vesztesek, helyezések, díjak... Vannak profik és amatőrök.
A vadászatban mindez nincs, legalábbis nem volna szabad lennie. A vadászok valamennyien profik kell hogy legyenek. Ha lőfegyvert használó személy nem szakszerűen, modern kifejezéssel élve profi módon használja azt, akkor közveszélyes, márpedig ez megengedhetetlen.
A vadászaton résztvevők közös célja a zsákmány elejtése, ezért nem állhat fenn közöttük versengés. Igaz, mindig is voltak olyan puskások – még koronát viselő személyek is –, akik rangjukból eredően még a vadászatban is arra törekedtek, hogy a legtöbb, a legnagyobb, és a legparádésabban elejtett vadat tudják magukénak. Az igazi vadászok az ilyen embereket, ha tehetik, kiközösítik, de mindenképpen kerülik, hiszen számukra a mindenben élre törő, vadászeredményeivel kérkedő személy jelenléte terhes és kompromittáló. A vadászat tehát nem erről szól.
A vadászat a természettel folytatott intim kapcsolat, egy sajátos életforma, és nagy elhivatottság. A vadászatban benne van az akácillatú májusi hajnal, a novemberi szemerkélő eső ugyanúgy, mint a holdfényes decemberi éjszaka, amikor a telihold ontja a hideget a havas tájra. A vadászatban benne van a karvaly villanása a bokrok közt, amint a verebek közé csap, a katicabogár pettyei, és a hajnali harmat cseppjében tündöklő első napsugár.
Természetesen a vadászat öröm is. Amikor megmarkolhatjuk az elejtett őzbak agancsát, megsimogatjuk a fácánkakas csillogó tollát, vagy érezhetjük a vadászkolléga kemény kézszorítását az elejtett vadkan felett.
A vadászat tehát nem sport, bár ugyanolyan szenvedéllyel és elhivatottsággal űzzük, mintha az lenne. A vadászat életforma, amely kötelez , és amelyet csak az tud megérteni és megélni, aki azt szinte csecsemőkora óta magába szívta. Nem válik igazi vadásszá, akinek az első elejtett vadja szarvasbika. Vadász abból az emberből lesz, aki gumipuskával kezdi, és felnőttként ejti el első nagyvadját. Ehhez ugyanis fel kell nőni.
A vadásznak szembesülnie kell a kívülállók vádként elhangzó szimpla állításával: Állatokat öl meg! Csakhogy a műfajidegen vádaskodók elfelejtik – valószínűbb: nem is tudták –, hogy vadászok nélkül éppen azok áz állatok vesztek volna ki, amelyeket a vadászok elejtenek. Ugyanis éppen a vadászok voltak azok – és nem a természet- meg állatvédők! –, akik a világon elsőként hoztak létre vadvédelmi övezeteket meg nemzeti parkokat.
A vadászok minden évben több vagon takarmányt visznek ki a természetbe az ott élő állatok etetésére; erdőket, csendereseket telepítenek, és eltávolítják azokat az egyedeket, amelyek veszélyeztetik az állomány egészségi állapotát, fennmaradását… Régi igazság: Vadászok nélkül nem lenne vad sem.
Puskalövések hallatán, teríték láttán ezek felett merengjenek el bírálóink.
