Fivérem telefonált, hogy nagy harcsát hozott. Kibújtam az ágyból, kiszöktem a kórházból, taxit hívtam, hazavitettem magam, és odaálltam a rémfán csüngő harcsaóriás mellé.
A történet tavaly nyáron kezdődött, amikor a Csatorna eldugott szakaszán időszakosan ismétlődő harcsaforgásokat meg rablásokat észleltem. Mindig ugyanott forgott, mindig csak egy, és vélhetően olyan nagy, amely még a fajtársait sem tűri meg közelében. Amilyen magányosnak tűnt a hal, olyan barátságtalan volt a part meg a vízfenék is. A partoldal meredek és kefesűrű gyalogakáccal benőtt, járhatatlan; a vízfenék pedig lapos és sima, akár a tepsi. Kevesen járnak erre. Én azonban amikor csak tehettem, kijártam. Lestem, forog-e, rabol-e a halam. De vagy én nem voltam ott, vagy a harcsa nem rabolt, vagy gyanús elemeket láttam a parton, ezért folyamatosan elmaradt a harcérintkezés. A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, és mint a nóta modja „ősz is lett azóta”.
Már októbert mutatott a naptár, amikor érkezésemkor a hatalmasnak tartott nagybajuszú zabálása éppen a tetőfokán volt. Átverekedtem magam az egyetlen meredek lejáróra bókoló sűrű növényzeten, talpalattnyi helyet találtam az ingatag talajon, és már küldtem is a műcsalit. Hamarosan ráharapott. Ezután ráérősen megindult a csalival, de olyan határozottan, mintha többé meg sem akart volna állni. Nem is állt meg. Kígyózó úszása közben a zsinór jobbra is meg balra is félméretes kilengéseket mutatott, tapasztalatból tudtam, a negyvenkilósnál kisebbeknél ez a jelenség nem nyilvánul meg, mert azok bizonyos idő/táv után megállnak. Ez nem állt meg. Fogyott a fonott, a vízbe hatoló vége pedig a távoli dzsumbuj irányába mutatott. Utána kellett volna menni, lehetőleg a parton, vagy begázolni a vízbe. De járhatatlan volt a part, és nagyon hideg a víz, ruhástul fürdőzésre alkalmatlan. Ráadásul az orvosok már régen óvatosságra intettek, az erőlködést pedig szigorúan megtiltották. Hiába tiltották meg. Mert miután a horgomon levő őslény elérte a tartásokat, és a kagylóborította ágakon elfűrészelte a fonottat, elhatároztam, ezt az egyet még megfogom.
Elérkezett a tél, tavasszal pedig magamnak szoktam tilalmat szabni, amelyet nem oldok fel a harcsaívás végéig. A szóban forgó csatornaszakaszra azonban rendszeresen kijártam. Különféle csalikkal átfésültem a lapos vízfeneket, mígnem megtaláltam azt a keskeny és rövid, de igen mély gödröt – negyven méterre tőlem, harmincra a túlparttól –, amelyben egy ekkora hal elfekhet. Ezután a gyalogakác-rengetegben három rejtett lejárót vágtam, a partszegélyen pedig járdát tapostam, és százméternyire jobbra is meg balra is kiirtottam a part menti gazt. Csak akkor dolgoztam meg horgásztam, ha más nem járt arra. A hely harcsamarasztalónak bizonyult, harmincnégy – három és tizenöt kiló közötti – harcsát bűvöltem onnan elő. De a nagy, amelyik miatt dolgoztam, nem mutatkozott. Egészen augusztus elejéig.
Ekkor egy hidegfront húzott végig a tájon, enyhült a hónapok óta tartó kánikula, és bár az eső elmaradt, elhatároztam, estefelé meglátogatom a helyet, és megverekszem az óriással. Annak ellenére, hogy a család ellenezte, az orvosok pedig tiltották ezt.
A parton árva lélek se járt, a nap leáldozóban volt. A műcsalijaim között kotorásztam, de a szememet a víz tükrén tartottam. Ekkor, húszméternyire balra a harcsamarasztaló ároktól forgást, majd rablás észleltem. Nagy harcsa rablását. Ő az!
Felkötöttem egy 15 grammos ólomfejet, 16 centis Orka Fenikset raktam rá, a legközelebbi lejárón lesétáltam a vízhez, és megcéloztam az árkot. Éppen alkonyodott, amikor az árok peremén járó csalit erős rávágás érte. A bevágásra a hal olyan erővel rántott vissza, hogy lépésnyire megmozdított a víz felé. Ekkor azonban megszólalt a fék, és az orsó küldeni kezdte a fonottat a hal után.
Mindenre fel voltam készültve. Háromméteres, nyolcvanas dobósúlyú Zebco, Shimano orsó, rajta 150 méter 0,23-as Power Pro fonott. És ha utánamegyek a parton, csak akkor menekülhet, ha kimegy a világból. Az óriás, úgy látszott, pontosan erre készült. Gyorsan távolodott tőlem, és már az első kirohanással 70-80 méterre eltávolodott, majd ment tovább. Nem vágtatott, de nem is állt meg. Ennek nem lesz jó vége! Ráfeszítettem, és lassan elindultam utána. Begázoltam a csatornába, a víz már a combomig ért, a bot karikába görbült, az orsó pedig tovább köpte a zsinórt. Ahogy lépkedtem a sötét vízben, az iszapból buborékok ezrei szabadultak fel, és piócákat meg vízi rovarokat vertem fel. Egy idő után már éreztem, hogy mászkálnak rajtam, és csípnek. Ha ez eltart, nem lesz jó vége. Ettől (is) intett a család, meg tiltották az orvosok.
De nem akartam erre gondolni, csak az járt a fejemben, hogy a küzdelmet egy órán át ki kell bírni, annyi elég lesz. Tartottam a halat, kölcsönösen fárasztottuk egymást, mígnem megszűnt a húzás, és csak a hatalmas súlyt éreztem. Most odacsap a farkával, és igyekszik kiverni a horgot – gondoltam. Oda is csapott, majd megismételte. De a horog jól kapaszkodott. Ezután ismét felüvöltött az orsó, mert a hal visszafelé indult. Nagyjából azon a szakaszon járt, amerre kitakarítottam a partot, meg amerre ösvényt tapostam, és ezt a szakaszt többször is végigjáratta velem. A saccolt egy órából másfél telt el, amikor a harcsa először mutatta a fáradás jeleit. De azok nálam is jelentkeztek. Karom sajgott, a bennem lappangó kór következtében fellépő rosszullét is figyelmeztetett, hogy fel kellene gyorsítani a történéseket. Közben éreztem, hogy a piócák bemásztak nadrágom alá, és esznek.
A harcsa ekkor már vagy tízszer elfeküdt, és minden újabb felemelkedését követően engedett is valamennyit, lassan lopkodtam vissza a zsinórt. A hal fáradására vallott, hogy egyre gyakrabban csapott farkával a zsinórra. Aztán, amikor a visszafordulásos trükkökkel nem ment semmire, lassan megindult felém. Egyre közelebb került. Már nem csapkodott, nem úszott el, ehelyett rángatásba kezdett. Tudtam, mire készült. A csalit akarta kirázni. Nyitott szájjal felém fordult, testét kiflibe görbítette, és fejét erre-arra rángatta. A horog azonban jól kapaszkodott. Csak a fonottat ne reszelje el!
A fejlámpám már nagyon gyengén világított, amikor sápadt fényében először megláttam a halat. Tizenöt méternyire lehetett, csapott egyet a farkával, majd engedett a húzásnak. Lassan jött, erőltetni nem volt szabad. Minél jobban ki kellett fárasztani, hiszen egymagam voltam a parton, segítségre nem számíthattam, és a hatalmas halat még a sekélybe vontatni is nehéznek, partra emelni pedig lehetetlennek ígérkezett.
A harcsa lomhán közeledett, akár egy tuskó. Többször is megpróbált elfordulni, de annyi ereje már nem volt, csak némi hullámzást gerjesztett. Bal kézzel a fejére koppintottam, látni akartam, milyen trükköt fog bevetni utolsóként. Erre megfordult, kihúzott tízméternyi zsinórt, majd miután visszafordítottam, egyenesen és mozdulatlanul csúszott felém oldalra fordulva.
Ekkor forogni kezdett körülöttem a világ. A kétórás megerőltetés következményeként rosszullét, hányinger, szédülés… fogott el. A gyógyszereket ugyanis időben (már régen!) be kellett volna venni. De hát, dokikáim, hogyan lehet azt harcsafárasztás közben?!
A harcsa már csak méternyire volt tőlem, az újabb fejre koppintásra csak alámerült, elúszni nem próbált, majd nyitott szájjal felfeküdt előttem. Bal kézzel megmarkoltam alsó állkapcsát, majd úgy tettem le a horgászbotot, hogy szükség esetén gyorsan felkaphassam. Jobb kézzel is belekapaszkodtam az állkapocsba, egy-két lépést hátráltam, és amikor már csak térdig ért a víz, maradék erőmmel hátravetettem magamat. A hatalmas test velem együtt csobbanva landolt az iszapos sekélybe.
Meg van! Meg van! – kiáltottam volna örömömben. De úgy sem hallotta volna senki, és kiáltani sem birtam.
Pányvakötelet fűztem át a harcsa kopultyúján, kikötöttem, majd kiszabadítottam a mélyen fekvő műcsalit, és a halat visszataszítottam a vízbe. Valahogy – a részletekre nem emlékszem – felmásztam a magas partra, telefonáltam haza, jöjjönek értem. (Azt még láttam, hogy 19 nem fogadott hívásom volt.) A fejlámpás sapkámat magas bokorra akasztottam, hogy rám találjanak. Ekkor minden elsötétült előttem, és összeomlott körülöttem a világ.
Fivérem telefonált, hogy hazavitte a nagy harcsát. Súlya 70,30 kiló, hossza 218 centi. Kibújtam az ágyból, kiszöktem a kórházból, taxit hívtam, hazavitettem magam, és odaálltam a rémfán csüngő harcsaóriás mellé. És elbúcsúztam a nagyhalas horgászástól.
