Időrendileg az első történet a hatvanas években játszódott, főhőse pedig nagyapámék harmadik szomszédja, a telepes Ljubomir volt. A kertjük alatti Mosztonga-szakaszon a tél végi olvadásnak köszönhetően kis tiszta vizű öböl képződött. Mivel a hínár és a sás is lepusztult, így ezen a helyen csinos kis horgászhely keletkezett. Az utca (talán az egész falu) egyetlen tapasztalt pecása Misa bácsi, szép csukákat fogott az öblöcskében. A faluban a hírek gyorsan terjednek, hát nem csoda, hogy hamarosan a többi földműves szomszéd is pecafélét fabrikált magának az ott fellelhető anyagokból. A rablóhalazáshoz mindjárt két bot kellett, mert előbb a vörösszárnyú csalihalat kellett a vesszőre kötött cérnán levő görbített gombostűvel kivarázsolni az átlátszó vízből. Az egyetlen akkor ismeretes csali a paprikás kenyérgombóc volt. Egy reggel Ljubomir is odasorakozott a többiek mellé, de még a kezdőnek is amatőr szomszédok is kinevették. A mulatság tárgya emberünk „kispecája” volt, amelyik egy meszelőnyélre kötött egyszerű spárgából állt. Hogy mi volt a gombostű helyett a madzagra kötve arról a fáma nem tett említést. Emberünk szilva nagyságú gyurmát ragasztott a darabos szerelékre, majd bevetette a partszéli sekélyesbe. A pecegtetőnek használt parafadugó menten el is süllyedt. A többiek sejtették, hogy az elázott kenyérgombóc húzta le a víz alá. A bot gazdája azonban nagyot rántott a nyélen és ekkor a galacsin életre kelt. Nagy rugdalózással ellenkezett valami a spárga másik felén. Kocapecásunk cseppet sem tétovázott, hanem hátára kapta a meszelődurungot és elkezdett futni fel a partoldalon. A zsineg végén méteres csuka kalimpált, farkával söpörve az avart. Hősünk a kertkapujánál állt csak meg. Amikor hátrafordult egy száját csattogtató szörnyet vélt látni, ezért a biztonság kedvéért a már rég háromágúra vedlett dudvatúró vasvillájával átdöfte a zsákmányt. Csak így felnyársalva merte megmutatni feleségének, a sipítozó Radojkának meg a megszeppent fiainak. Hogy a hal rekordméretű volt, azt a Szentkút felé fordulva, esküvel bizonyította az összes szemtanú, márpedig ők csak akkor hazudnak ha nagyon kell.
A második eset a hetvenes évek közepére datálódik. Hideg zimankó és sok mínuszos vacogás után, végre melegebbre váltott az időjárás. A holtágon még vastag volt a jég, amelyik léki csukázásra csábított négy vállalati kollégát. Mint minden kirándulásra, most is vittek magukkal sütögetéshez való szerszámot, fűszert, de főleg finomságokra fogékony hasakat. Ha esetleg a halak nem jönnének el az ünnepi ebédre (ez persze súrolja a lehetetlenség határait), arra az esetre ott volt a batyuban fél oldal húsos szalonna. Néhány óra alatt hárman ki is bányásztak fél tucat kisebb-nagyobb csukát, csak Szilvi lógatta a szerelékjeit hiába, pedig több léket is kipróbált. Ebédidő táján a haverok megvakarászták a zsákmányt, besózták, előkészítették a tüzet aztán büntetésből a nullázó Szilvesztert elküldték a városszéli kisboltba halkorcsolyának szánt borért. Mire visszatért a többiek már falatoztak. Mielőtt odatelepedett a tűz mellé, ösztönösen a botjai felé tekintett. Két piros bóbita a helyén volt, de a harmadik a víz felszínén feküdt. Futva, csúszkálva evickélt a jégen a pecája felé. Amikor odaért, visszapöccintette a nyitva hagyott felkapókart és istenesen bevágott. Görbülni görbült a bot, de a hal nem igen védekezett. Csalódottan csévélte ki a zsineget, majd hirtelen groteszk vigyor fagyott az arcára. A drilingen, úgy ahogy illik, egy szép csuka fityegett. A faramuciság csak abban leledzett, hogy a hal már tálalásra alkalmasan azaz sütve csüngött a botvégen. Együttérző barátai egymás hasát fogták a röhögéstől a parton és ez nem volt másképpen azóta sem, amikor szóba került e csodás fogás.
Ha tanmeséket meséltem volna, akkor a tanulságot is le lehetne vonni a történetekből. Ebben az esetben igen könnyű dolgom lenne, hiszen egyértelmű utalás, hogy akármilyen kezdő, akár meszelőnyéllel horgászva is, és ha elég messze megy borért, még sült halat is foghat. A helyzet azért némileg bonyolultabb, a fentebb említett esetek régen történtek, az idő akár meg is szépíthette őket. Annyi biztos, hogy akkor még annyi hal volt, hogy akármit dobtunk be, biztosan fogtunk tepsibe valót, és annyit ehettünk belőle, hogy a tréfa kedvéért még a balfék barát horgára is jutott a sült halból.
A remény hal meg utoljára, hát azt kívánom a sporttársaknak, hogy az idén is kísérletezzenek. Sose lehet tudni, hátha, esetleg…
