A mi „csalogányunk” is volt… (8)

A déli végek színházkedvelő közönsége a 19. század második felében több ízben is gyönyörködhetett a népszínművek királynőjének – a „nemzet csalogányának” – gyakran vastapsot kiváltó szereplésében, elragadó éneklésében, Szabadkán, Zomborban, Zentán és Nagybecskereken. Sőt, a sors kegye révén, vidékünkhöz kötötte őt szabadkai házassága is, amely megkerülhetetlen ténye a róla szóló írásoknak.¹ Nem mellékes, hogy Blaha másfél évig élt Szabadkán. Olyannyira megszívlelte őt az itteni színházkedvelő közönség, hogy jogosan állítjuk: Blaha Lujza egykor, a mi „csalogányunk” is volt…

Blaha Lujza hűséges kísérőjével, Dusival érkezett meg Torontál vármegye székhelyére, s a vasútállomáson rá váró úri népet látván ezt mondta: „Te Dusi, ha tudná az uram, hogy milyen sok szép fiatal ember van itt! Hm!”.²

Egyébként, naponta váltott levelet férjével, báró Splényi Ödönnel – a budapesti detektívfőnökkel, akit „főspiclinek” is tituláltak.

Becskereken a Rózsa Szálloda vendége volt, s ottléte alatt a szálloda első emeleti éttermében órákat töltött művésztársak, fiatal tollforgatók és természetesen, Lauka Gusztáv „koszorús költő” társaságában.³ A kedélyes társalgás közben, Lauka Gusztáv gyakran a régmúlt eseményeire terelte a szót, mire a művésznő egy ideig türelmesen hallgatta, majd kifakadt: „Te öreg, nekem ne hozd elő mindig a régi időket, mert Isten isten ugyse megharagszom.”⁴

„A cigány húzta, a poharak telve voltak a hegyek habzó levével, szép szemek tüze kísértett, kipirult arcokon rózsák nyíltak. Egy darab bohém világ volt, amelyből a trófeumok sem hiányoztak: a bokréták, a koszorúk, mint a nagy tömeg hódolatának jelvényei.”⁵

A helyi lap újságírója nem mulasztotta el gondosan lejegyezni Blaha Lujza megjegyzéseit sem, aki pozitívan nyilatkozott a városról és annak közönségéről. Többek között így: „Milyen intelligens, lelkes közönsége van ennek a Becskereknek”; „Nagyon megszépült ez a város, amióta nem láttam”; „Már régen nem éreztem magamat olyan jól, mint itt”; „Úgy látom, jó emberek mind, mert jól vannak a színészekkel” stb.⁶

Blaha Lujza leutazásával ezúttal Aradi Gerő színtársulatát mentette meg a részvétlenségtől. A „megmentés” pedig ez alkalommal is fényesen sikerült, hiszen a múvésznő „nemcsak felvillanyozta a mi érzéketlen népünket a színház iránt csökkenő érdeklődését, de (…) talpra állított egy időre egy egész hotelt.”⁷ A becskereki színházban 1889. június 1-jén a Suhancban, 2-án az Ingyenélőkben, 3-án a Királyfogásban, 4-én pedig a Parasztkisasszonyban lépett a közönség elé. Talán mondani sem kell, hogy elsöprő sikert aratott. Amikor a Királyfogásban kilépett a színtérre: „megjelenésekor egy pompás csokor selyemszalagos koszorú és virágeső fogadta, mely a zsinórpadlásról hullott alá.” A becskereki közönség utolsó előadásán nem feledkezett meg a babérkoszorúról sem, amely csakis a kivételes művészeket illette meg.⁸

E második látogatásának egyik érdekes epoizódja klekki (Bégafő) kirándulása volt. Hogy erre hogyan is került sor, azt dr. Brájjer Lajos fedte fel egyik emlékezésében: „A nagy művésznő akkoriban készült Follinus Aurél Náni című népszínművére, melynek hősnője sváb leány. Egy alkalommal, mikor nagyobb társaságban együtt ültünk, kifejezte abbéli óhaját, hogy szeretné megnézni egy sváb falu vasárnapi táncát. De igazi svábokat szeretne látni, nem afféle pestvidékieket. Dr. Perisics Zoltán, akkoriban még csak a város főjegyzője, másnapra kirándulást rendezett a szomszédos Klekkre. Nagy társaság kísérte el az illusztris vendéget.(…) Milyen érdeklődéssel nézte ez a tüneményes asszony a sváb leányok táncát, hogyan kérdezte ki a lányokat, vajon hogyan is fonják azt a copflit – arról talán ma is tudnak mesélni a klekki asszonyok, akik túlélték az utolsó negyven esztendőt. Hogy Blaha Lujzának jó mintákat mutattunk, arról meggyőződtünk mi magunk is, mert a Náni premierjén hatalmas becskereki deputáció tapsolt a művésznő feledhetetlen sváb lányának, s nekem később, balatoni villájában ő maga mutatta meg annak a koszorúnak a gondosan eltett szalagját, amit a becskereki fiatalemberek nyújtottak fel »az ő Nánijuknak«.”⁹

Nagybecskerek egyik regényes alakja, a város múltját jól ismerő és „mindenre emlékező” Menczer Lipót a Torontál olvasóival 1908-ban (a művésznő aranyjubileuma kapcsán) osztotta meg Blaha Lujzával kapcsolatos emlékeit – pontosabban azt a tényt, hogy egykor, rövid ideig csárdást táncolhatott vele: ”1875-ben lehetett az, amikor a pozsonyi Toldy-kör, amelynek én akkor pénztárosa voltam, a már ott működő Bokody György színtársulatához vendégszereplésre nyerte meg az aranyos Blaha Lujzát. Egy előadás után, a kitüntetéssel elhalmozott művésznő tiszteletére vacsorás mulatság rendeztetett. Persze, cigány is volt ott, meg széles jókedv is. Egy kis táncra is sor került – magam is nekibátorodva, és az akkor még vagy 25 éves bájos menyecskét (…) táncra kértem. Kérésemnek aranyosan bájos mosollyal engedett. Boldog és büszke voltam, de nem sokáig tarthattam jobb karomat a művésznő karcsú derekán, mert a forró vágy, hogy nem mondjam irigységtől telt többi férfi is megkívánt egy kis táncot, amelyet a mindig jókedvű és jószívű táncosné egyikétől sem tagadott meg.”¹⁰

Vendégszereplésének befejeztével, a Torontál színházi rovatában ihletetten méltatta a jeles művésznő vendégjátékát: „Blaha Lujza a népszínmű királynője, az ő utolérheteten játékával gyönyörködtette a lefolyt hét négy estéjén a közönségünket. Nincsen neki párja, nem is lesz! Övé a legbájosabb mosoly, a leghamisabb kacsintás! Hangja ezüst csengő szólása s a beszéd csak úgy gurul pici szájából mint a pergő gyöngy. Amikor ő duzzog, amikor haragszik, mikor sír, mikor mosolyog, nevet kacag, vele duzzog és vele kacag mindenki.”¹¹

Kétségtelen, hogy a több szállal is vídékünkhöz kapcsolódó művésznő a magyar népszínmű fejedelemasszonya volt, s Illés Jenő szavaival élve “amíg játszott, amíg tündökölt a magyar színjátszás egén, egy ország csodálta és ünnepelte. (…) Még életében legendává vált. (…) Egyetlen, nagy szerep volt az élete, s Blaha Lujza ezt kitűnően alakította.”¹²

(Vége)

1 Garai Béla: Az ekhósszekértől a forgószinpadig. Testvériség-Egység Kiadó, Újvidék, 1953; Dévavári Zoltán: Régi házak, régi történetek. Életjel, Szabadka, 2000; Dévavári Zoltán: A mulandó művészet halhatatlansága. Hét Nap, 1986. jan. 31.; Garay Béla: A szabadkai színház történetéből. Híd, 1952/1. sz.; Gyermán Tibor: Blaha Lujza emlékezete. Hét Nap, 1981. jan. 23.; Itt lakott Blaha János. Hét Nap, 1978. dec. 8.; Magyar művésznők Blaháné. Tolnai Világ-Lapja, 1905. dec. 24; Csík Mónika: „Freulein, muszáj danulni!”. Magyar Szó, 2020. okt. 24–25.; Patyi Szilárd: Mit gondolt Blaha Lujza Szabadkáról? Magyar Szó, 2021. ápr. 16.; Blaháné. Vasárnapi Ujság, 1875. jún. 27.; Kabók Erika: Blaha Lujza és Szabadka. Magyar Szó, 2003. jún. 28–29.; Dévavári Zoltán: Egy ország csodálta, ünnepelte. Hét Nap, 1986. máj. 30. stb.