Tájaink vizei nemigen tartoznak azok közé, amelyekben a tiszai ingolát érdemes keresni. Esetleges előfordulására csupán a tiszai horgászok szorványos elmondásai utalnak, melyek szerint bizonyos halakról, mielőtt kiemelték volna őket a vízből „termetes, vaskos piócák” váltak le. Hitelt adva ezeknek a híreszteléseknek, feltételezhető, hogy a termetes és vaskos piócák valójában tiszai ingolák… lehettek. Hogy ismeretterjesztési szinten mit és mennyit illik tudni róluk, azt Harka Ákos–Sallai Zoltán Magyarország halfaunája című könyve alapján mondjuk.
„Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszói elárulják, hogy a halak rokonságába tartozik. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, páros úszói hiányoznak, teste pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs.
Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példányok szükségesek. Ezek szájának alsó részén 8–12 […] félkörívként látható fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8–11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22–26 cm. […] Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások fölső szakaszaira. Kikelő lárvái az iszapba fúródva élnek, és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán átalakulnak, kialakul jellegzetes szájszervük, amellyel halakra tapadnak. A kifejlett példányok élősködők. Főként a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük. Március és június között szaporodik, nőstényei a patakok csendesebb öbleinek aljzatjára rakják le ikrájukat. Az ikraszemek száma 7–10 ezer, átmérőjük kb. 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymás utáni évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak. A tiszai ingola a Kárpát-medencének olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon.”
A szóban forgó halritkaságot elsősorban azért volna jó megtalálni, hogy bizonyítást nyerjen létezése, és ezáltal gazdagodjon a nálunk fellelhető halfajok sokszínűsége.
Ennek lehetőségét nehezíti, hogy ingolát fogni szinte lehetetlen. Amit a horogra rakunk, azt nem eszi; a csalihal fogására használt szerszámok mindegyikéből játszva kibújik; a halászszerszámokkal pedig úgymond szóba se áll.
A dunai ingola, a tiszai – vagy ha úgy tetszik kárpáti – ingola legközelebbi hozzáratozójának bizonyító példánya is véletlenszerűen kerültek elő. A történet: egy szerémségi horgász bevitt egy „számára ismeretlen” halat a helyi horgászboltba, meghagyva, hogy a tulaj nézzen utána miféle jószág az, amit egy gödörben talált a Száva partján.
Mivel sem a tulajdonos, sem a számos betérő horgász – többnyire önbeiktatott szaktekintélyek – nem tudtak még képlékeny magyarázattal sem szolgáni. a gazda úgy döntött, beviszi Újvidékre, hátha ott okosabbak. Így került a hal – az az egy – szakemberek kezébe, akik ugyan nem voltak okosabbak helyből, de jókora nekifutás után megfejtették a rejtélyt. Addig ugyanis ők sem találkoztak ilyennel. Ezért nem ártana, ha a Tiszavidék is nyitva tartaná a szemét ingolaügyben.
