A felemásnál valamivel jobb – jut eszembe, amikor az egyik interneten elérhető jelentés adatait vizsgálom, melyek az országok demokrácia-indexét határozzák meg egy egytől tízig terjedő skálán, amelyen Szerbia tavaly 6,26 pontot „szerzett”. Az Our World in Data (OWID) tudományos online publikáció szerint ennyire van hát demokrácia országunkban, ami nyilván nem számít a legjobb eredménynek, meg a legrosszabbnak sem – ahogyan az már a statisztikai kimutatásokkal is lenni szokott. Sokszor egy adott szituáció, tapasztalás dönti el az egyénben, hogy maga helyesnek vagy helytelennek tartja-e a kimutatások számadatait, a politikai palettán magukat megmérettetők pedig nyilván úgy értelmeznek minden adatot, hogy az a legjobb fényben tüntesse fel alapállásaikat. A szerbiai hatalom így, nyilván, e jelentés kapcsán is, arra helyezné a hangsúlyt, hogy, lám, ez jobb, mint a romániai vagy a bosznia-hercegovinai, az ellenzék pedig arra, hogy rosszabb, mint az albán, horvát, magyar, meg úgy általában összes más európai országot jegyző adat. A legmagasabb pontokat egyébként Norvégia, Svédország, Finnország, Dánia, Svájc, Írország, Izland, Hollandia kapta, s ezzel véget is ér a 9 pont feletti európai államok sora. Fehéroroszország a kontinens negatív bajnoka, mert nem érte el a két pontot. Érdekes lesz jövőre megfigyelni, hogyan alakul majd a 2025-ös szerbiai számadat, figyelembe véve az idei, egyre durvább belpolitikai-társadalmi fejleményeket.
Az ENSZ Közgyűlésének 2007. novemberi határozata értelmében szeptember 15-e a demokrácia nemzetközi napja, s e dátum környékén mindig több elemzés, rangsorolás lát napvilágot, mint egyébként. A számok viszont ritkán világítanak rá mindenre. A demokrácia kapcsán két állítás gyakran elhangzik az értekezésekben: az egyiknek az a lényege, hogy senki sem állítja, ez egy tökéletes felépítmény, a néphatalom, népuralom, vagyis az emberek általi hatalom gyakorlása, melyet szavazás útján lehet érvényesíteni, természetesen, mint minden más politikai rendszer, magába foglal számos kihívást, hibát, zökkenőt is, a másik állítás meg az, hogy ennél jobbat azonban egyelőre, s már jó ideje, nem sikerült az emberiségnek kitalálnia az államszerveződés, társadalmi működés lebonyolítására. Teljesen természetes például tehát az, ha aggályok merülnek fel a demokráciával szemben. Demokrácia-e, ha ugyan valóban az emberek szavaznak, de a szavazás végkimenetelére hatással vannak olyan körülmények is, amelyeknek nem kellene megjelenniük egy teljesen igazságos rendszerben? Rendben van-e egyáltalán az, hogy egyes politikai opcióknak eleve sokkal több forrás áll a rendelkezésükre a polgárok meggyőzésére, mint másoknak? Demokrácia-e az, ha már a befolyásolás menete sem teljesen tiszta, s sokszor egyszerű mellébeszélésen alapszik? Sérül-e a demokrácia, ha különféle érdekcsoportok különféle módon, például pénzzel, internetes csalásokkal, beavatkozásokkal igyekeznek kihatással lenni egy-egy választásnak az eredményére? Demokratikus-e, ha a választások megtartásának idejére is eleve az van a legnagyobb kihatással számos esetben, hogy éppen mit jeleznek a népszerűségi mutatók? Ezek mind-mind nagyon is életszerű, mindennapos problémái a demokráciának, mint ideálisnak elképzelt társadalmi-politikai rendszernek.
Manapság e rendszer egy teljesen új fajta kihívással is szembesül nap mint nap: az internetnek, elsősorban a közösségi médiának a hatásával. Az algoritmus rabja is lehet a demokrácia, amennyiben valakiben nincs meg az az igény, szokás, hogy leellenőrizze több forrásból is az adott, éppen tálcán kínált adatot, állítást – ez az igény pedig az embereknek nagyjából a nulla és egy százalék közötti részében van meg. Néhány vélemény szerint azonban ez nem igazán a demokrácia hiányossága, mivel a valótlanságok alapján elért győzelem is győzelemnek számít, s a megtéveszthetők szavazatának is ugyanannyit kell érnie, mint a meg nem téveszthetőkének, ahogyan a megvásárolható szavazatok is ugyanannyit érnek, mint a meg nem vásárolhatók, annak ellenére, hogy utóbbi szabálytalanságnak számít, míg az előbbi – egyszerűen csak emberi jellemkeretek közé szorítva – hiszékenységnek. Ez a gondolatmenet azonban végzetesen veszélyes lehet, és hosszú távon magát a demokratikus berendezkedés alapjait ássa alá. Ha ugyanis a győzelem mindent igazol, és a hatalom megszerzésének módja lényegtelenné válik, akkor a közös „társadalmi szerződésünk” legfontosabb pontja, a bizalom sérül. A polgár bizalma a rendszer igazságosságában, a választások tisztaságában, és abban, hogy a döntések valóban a közjót, nem pedig a manipulációban leghatékonyabb és annak kivitelezéséhez legjobb helyzetben álló csoport érdekeit szolgálják. Ha ez a bizalom elvész, a demokrácia puszta formalitássá, mondhatjuk, amolyan kiüresedett rituálévá silányul. Az állampolgár passzívvá, apatikussá válik, hiszen úgy érzi, a véleménye, a tájékozottsága és a szavazata valójában súlytalan a gépezettel szemben. Ez pedig egyenes út az autoriter rendszerek irányába, melyekben a hatalmat gyakran már nem is igen próbálják a nép akaratával igazolni, legitimálni.
A demokrácia nem csupán a kampány vagy a szavazás napja, hanem egy folyamatos társadalmi párbeszéd, a polgárok aktív részvétele. Folyamat, melynek nincs vége, lezárása, melyet nem ír felül egy-egy aktuális helyzet, bonyodalom vagy hirtelen bekövetkezett változás. Ennek elengedhetetlen feltétele a hit, hogy a játékszabályok mindenkire egyformán vonatkoznak.
A 6,26-os index, ilyen értelemben, nemcsak egy szám, hanem egy elgondolkodtató figyelmeztetés is: a demokrácia kastélya folyamatos tatarozást igényel, különben a repedéseken, előbb mint gondolnánk, beszivárog az államberendezkedés poklát is eredményezni tudó, fekete lyukként terjedő, egymással akár teljes ellentétben is állható veszélyek valamelyike, mint amilyen például a közöny, vagy annak éles ellenpontja, a teljes felháborodás.
Nyitókép: Ótos András felvétele
