A szakkiadványok kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a süllő 35–50 milliméteres testméret mellett – 5-6 hetes korában – tartósan és visszafordíthatatlanul áttér a ragadozó életformára. Ezt követően az egyéb falatok csak bizonyos táplálékcsoportok tömeges megjelenése esetén fordulnak elő étrendjében, többnyire járulékosakként. A horgászokat azonban elsősorban az érdekli, hogy ha a süllő már jóllakott, mikor tér vissza az étvágya. Nem titok, hogy a süllő kapásciklusainak gyakorisága elsősorban a vízhőmérséklet függvénye. Horgásznyelvre fordítva úgy is lehet fogalmazni, hogy a kapókedv egyenesen arányos a víz hőmérsékletével. Ez alól csupán a szélsőségesen magas hőfokok képeznek kivételt, mert rossz hatással vannak a víz oxigénháztartására.
A süllő táplálékfelvételével foglalkozó kutatások – sok helyen, más-más időpontban, és különböző kutatócsoportok által – nagyjából két síkon zajlottak. Mindkettő során úgymond (süllő)testreszabott falatokkal, leginkább küszökkel etették a kísérleti állományt. Az egyik kísérletsorozatban a falat teljes elemésztésének időtartamát röntgenen készített felvételek által vizsgálták. Ennek során megállapították, hogy a lenyelt hal teljes elemésztéséhez 23 fokon 34, 20 fokon 45, 15 fokon 83, 10 fokon 157, 5 fokon 257 órára van szükség. Ezek az eredmények minden bizonnyal rossz hatással vannak a téli pörgetők derűlátására, hiszen vizeinkben ez idő tájt egy testreszabott falat a süllőgyomorban több mint tíz és fél napig van jelen. És csak azután keres(ne) másikat.
A másik kísérletsorozat mellőzte a röntgenfelvételeket. Csupán adagolta a falatokat, és mérte a két táplálkozás között eltelt időt. Ennek során merőben más eredmények születtek. Húszfokos vízben a süllők négy-öt óránként táplálkoztak. A vízhőmérséklet ötfokos csökkenése után ez az idő megkettőződött. Tehát 15 fokon 8–10, 10 fokon 16–20, 4 fokon másfél–kétnaponként néztek újabb falat után. A kirívó különbségek ellenére mindkét kutatás eredményei pontosak és elfogadhatóak. Miről is van szó?
Az a valami, amit a röntgenfelvételek kimutattak, a lenyelt hal csontváza volt, márpedig azzal a gyomornedveknek immár nem akadt semmi dolga. Amit a fizika kimutatott, azzal a kémiának immár nem volt mit tennie. Amit a fizika látott, azon a kémiának nem volt mit rágnia. Annak ellenére, hogy a kísérletek eredményei vitathatatlanul pontosak, a történések a természetben nem ilyen keretek között zajlanak. Elsősorban azért – ismét fizika! –, mert amíg az akváriumokban a vízoszlop teljes magasságában egyforma a hőmérséklet, addig a természetes vizek rétegeződnek. Nyáron a felszíni rétegek a legmelegebbek, a mély rétegek pedig a leghidegebbek. Télen fordítva van, fent a hideg, és a mélyben van a négyfokos „meleg”. Ősszel és tavasszal fordul elő, hogy a felszínen és a mélyrétegekben kiegyenlítődik a hőmérséklet. Nagy általánosságban van így, ám ez nem tartós állapot. Ennek következtében fordul elő, hogy a halak – a taglalt esetben a ragadozók – nem azonos hőmérsékletű vízben időznek. Tehát az akváriumi körülmények között mért értékeket megfelelő átszámolási és újraszámolási műveletekkel kéne újraértékelni.
Figyelembe kell venni azt is, hogy az akváriumi süllőminta asztalát testreszabott falatokkal terítették. A kísérleti állomány küszt fogyasztott, vidékünk legtömegesebb raj- és takarmányhalát. Legalábbis azokban az időkben volt a legtömegesebb, amikor a kísérleteket végezték. Azóta azonban vizeinkben sok minden megváltozott. Időközben tájainkra megérkeztek a gébek, és számos vizünkben elszaporodott a gyöngyös razbóra is. Tájidegen voltuk ellenére mind a razbóra, mind a gébek (tájainkon immár hét fajuk ismert) kitűnő takarmányhal, és a süllőgyomor gyakori látogatója. A lágy húsú, oldalról lapított testű küsztől abban is különböznek, hogy hengeres testük kemény állagú. Ezekkel a falatokkal a ragadozó gyomornedvei nem birkóznak meg olyan gyorsan. Mind a gébek, mind a razbóra sokkal lassabban utaznak keresztül a ragadozó emésztőrendszerén, mint a küsz. Tehát nemcsak a fizika, hanem a kémia is tovább bíbelődik velük. Az emésztés gyorsaságára vonatkozó adatok a folyókon azért is értékesíthetők nehezebben, mert ezek a vizek tágabb teret nyújtanak a halak vándorlásának. Nem biztos, hogy a ragadozó azért nem kap a horogra, mert nem éhezett meg, hiszen el is vándorolhatott. Zárt vizeken – ahol nem kell elvándorlással számolni, és a kis vízmélység következtében a rétegeződés is szűkebb határértékek között alakul – az akváriumi kísérletek nyújtotta adatkészlet alapján már lehet számtani műveletekre alapozni. De!
A rossz nyelvek szerint azok váltak igazán jó horgásszá, akik a horgászásnak éve(tizede)ket, a számtannak (másod)perceket szenteltek!
