Régen történt. Advent utolsó hetén sorra érkeztek hozzánk a nagynénik meg a nagybácsik. A ház tele volt finom fahéj- és szegfűszegillattal. Én pedig szenvedtem, mert bárányhimlős voltam, és lázálmok gyötörtek. De még inkább kínzott az a tudat, hogy annyi minden történik körülöttem, amiről lemaradok, mert bepöttyösödtem. A férfiak vasárnap vadászni mentek, majd apám behozta megmutatni a lőtt nyulakat, foglyokat, és még két kilőtt patront is kaptam. 1958 decemberét írtunk, és hasig érő hó volt odakint.
Aztán lassan elmúlt a láz, és nyakig bebugyolálva rövid időre elhagyhattam a szobámat. Ezt arra használtam ki, hogy átnézzem az ismert ajándék-rejtekhelyeket. De egyiken sem találtam semmit. Amikor rajtakapott a kincskeresésben, Pista bátyám hamiskásan megjegyezte: aki beteg, az nem kap semmit. A hangsúly elkerülte a figyelmemet, ezért elszontyolodtam, és még nehezebben viseltem el a szobafogságot.
Aztán elérkezett szenteste. A felnőttek templomba mentek, engem áttelepítettek a könyvtárba, ahol ki kellett várni, hogy vacsora után megszólaljanak az üveghangú csengők, amelyek az angyalok és a Jézuska eljövetelét jelentették. Mivel újra belázasodtam, vagy mert elhittem Pista bátyám állítását, nem vártam a csengő hangját, és elaludtam. Aztán mégis csengőhangra ébredtem, és kinyílt a kétszárnyas ajtó. A szobában sötét volt, csak a fenyőfa gyertyái világítottak. A fa alatt széknek támasztva állt életem első puskája!
Nem valami vásári dugóspuska, hanem egy igazi légpuska. Egy Slavia, azt hiszem 200-as jelzésű, a legkisebb modell. De az ötéves gyerek méreteinek teljesen megfelelő fegyver volt. Ezzel nemcsak legyet lehetett lőni a falon, hanem olyan „komoly” vadra is lehetett vadászni, mint amilyen a veréb vagy vadgalamb. Szebb, nagyobb karácsonyi ajándékot sohasem kaptam. Egyből elmúlt a betegségem, és még az ágyba is magammal vittem a fegyvert. Alig vártam, hogy kiengedjenek az előszobába, ahonnan a nyitott ajtón keresztül kipróbálhattam a puskát a gang túlsó végén kitett céltáblára lődözve. Az első próbalövések után a puskám is bekerült apám fegyverei társaságába a puskaszekrénybe, mert egy igazi puskának ott a helye. Csak tavasszal tudtam felavatni a fegyvert, és jó néhány évig használtam.
Az első vele elejtett „vad” egy jól megtermett fekete-barna fejű háziveréb-„kakas” volt, amelyet addig hiába próbáltam belopni parittyalőtávolba. Most sikerült! Utána következtek a gerlék, a galambok, de lőttem vele levágásra szánt csirkét is, gondosan fejbe lőve. A puskát csak akkor nyugdíjaztam, amikor a 620-as típusú Slaviámat megvettem saját összespórolt pénzemen.
Más idők voltak azok! Sajnos elmúltak, de én továbbra is vadászok és vadászni is fogok mindaddig, amíg jártányi erőm lesz.
