Tavaszal kimaradtak a nagyvizek; aztán jött a kánikula és a vízhőmérséklet az egekbe szökött; ezt az algavirágzás, majd a békalencse úszása követte; a halak kapókedve a mélypontra süllyedt. Ilyenkor horgászni a Tiszán nem érdemes, az őszi pontyozást azonban ilyenkor illik megalapozni – írja levelében Márki Géza nagybecskereki horgásztársunk.
A kiszemelt horgászhelyet, amely rendszeresen októberben szokott termetes pontyokat adni, már július folyamán gondozásba vette, és terítette az előkészítő etetést, horgászni azonban csak októberben kezdett. Sokáig úgy tűnt, hogy a megszokott hely és a bevált módszer az idén nem ad nagy pontyot. Az évi szabadság is zsákmánytalanul múlt, és már csak egy nap maradt belőle, amely csupán idény végi búcsúlátogatásra elegendő. Emlékeztető etetés néhány marék főtt kukoricával, a horog hajszálelőkéjére ugyanez...
Több órányi üres várakozás után – ilyenből több száz halmozódott fel az idény során – egy olyan lagymatag kapást jelzett az egyik szerelék, amelyre a horgász halbő időkben be se szokott vágni, hiszen nem utal pontyra. Géza azonban bevágott. Akadt is a horog, ám a terhelés inkább faágat, mintsem halat, különösen nem termeteset sejtetett. Aztán egyszerre beindult! Kemény harc kerekedett, a hal hevesen küzdött, és folyamatosan a medertörés peremén levő sűrű akadók felé igyekezett, és a feltörő buborékok jelezték, merre keresi a menedéket. Türelem! Ha a felszerelés győzi szusszal, akkor a hal nem fogja győzni, és kifárad. Amikor feljött a felszínre, látszott, nemcsak méretében, hanem külalakra is gyönyörű példány akadt horogra. A horgász végtelenül elégedett volt a szemmérték szerinti tíz kilóval is, a mérleg azonban kevesellte ezt, és bőven ráadott. A hal súlya 12,7 kiló, hossza 92 centi, de ezt már a mérőszalag mondta. Ráadásul kis hátmagasságú, a tiszai nyurga bélyegeit magán viselő ponty utánozhatatlan színekben pompázott. Méltó jutalom idénybúcsúztató gyanánt.
