Régen történt. Akkor is tavasz volt, és a bokrok alatt nyíltak az ibolyák, az udvarban pedig a jácint, a begónia meg a nárcisz. A bokrokon az első világoszöld levelek integettek a szélben, és a nap melegen simogatta az arcunkat. A házban ünnepi hangulat uralkodott, hangos szó nemigen hallatszott, csak a nagyanyám meg a többi nő szorgoskodott a konyhában, ahonnan finom illatok terjengtek, mert főtt a sonka. A sütőben már pirult a báránycomb, engem pedig rövid úton kitessékeltek az udvarra, hogy ne legyek útban. De nem kellett engem küldeni, mert mentem én magamtól is.
Korán keltem, a nyúlfészket megtaláltam, a csokoládét megettem, a cukorkát meg szemenként adogattam Pajtásnak, az öreg vizslánknak. Én nem szerettem, ő viszont olyan hálásan nézett rám, ha egy-egy szemet elropogtathatott. Az udvarban veréb nemigen volt, mert tudták, hogy ott mindig a légpuska vár rájuk. Ezért Pajtással kimentünk a kertbe, ahol megnyílt előttünk a világ, és akár délig is elbóklászhattunk anélkül, hogy a felnőttek beleszóltak volna ügyes-bajos dolgainkba.
A légpuskám megtörve, de golyóval a csőben a hónam alatt volt, és a zöldellő málnabokrok mentén osontunk. Pajtás, mint amikor apámmal járt, a lábam mellett ment, hiszen cserkeltünk, és ha sikerült egy verebet lelőni, olyan odaadással és büszkén hozta, mintha a legcifrább tollú fácánkakas lett volna. Együtt nőttünk fel, és annyira összeszoktunk, hogy szavak nélkül is értettük egymást, csak összenéztünk és tudtuk, mire gondol a másik. Ha a kutya velem volt, a szüleim sosem aggódtak értem, tudták, hogy bajom nem eshet. Ha kell, Pajtás megvéd, és nem engedi, hogy eszetlenséget kövessek el. Pedig elkövettem, nem is keveset, de pajtás nem beszélt!
Abban az időben nem szerettem a lányokat. Nyafogós, babázós, bugyuta játékaikkal csak haragítottak. Sikítottak, ha békát vagy egeret láttak, és mindig egymás közt susmusoltak valamit, amiből nekem csak bajom lett, mert mindig árulkodtak csínytevéseimről. Nem tudtak felmászni a fára, és sírtak, ha lehorzsolták a térdüket. Ezért nem szerettem őket. A szomszédunkban pedig két lány is lakott, és állandóan harcban voltam velük.
Amikor már a Denhóf bácsiék kertjében jártam, megjelentek ezek a lányok. Babos ruhácskában voltak, hiszen húsvét volt, és egymás kezét fogva sétáltak. Megálltam, és abban reménykedtem, talán elmennek másfelé. De nem volt szerencsém. Pajtás mellettem ült, és illedelmesen csóválta a farkát, reménykedve, hogy talán a lányoktól is kap cukorkát. A lányok azonban még csak keresték a nyúlfészket. Ilyenkor kikérték a segítségemet, és tán még abba is beleegyeztek volna, hogy szolgálataimért csokoládé legyen a fizetség. Kérésüket azonban csalafinta módon, elterelő hadműveleteket közbeiktatva adták elő, hátha megússzák díjmentesen, és tisztára szívességből segítek megkeresni a húsvéti ajándékokat. Ezért első kérdésük az volt, nem láttam-e errefelé egy nyulat?
Már akkor sem tudtam elengedni egy ilyen lehetőséget, ezért rögtön rávágtam, hogy láttam, sőt apám meg is lőtte, meg is nyúztuk már, és most fő belőle az ünnepi ebéd! Azonnal láttam, hogy túllőttem a célon, mert a lányok szája legörbült, és keserves sírás közepette elrohantak, és azt kiabálták, hogy az egy szent nyúl volt, és most nem lesz húsvét! Én meg nagyokat nevetve visszaindultam, mert közben a templom tornyában megszólaltak a harangok, nekem pedig délben az asztalnál volt a helyem.
Rövid délelőtti kiruccanásom csattanója csak ezután jött. Épp a levest mertük a tányérunkba, amikor magából kikelve megjelent a szomszéd néni és követelte apámtól, azonnal menjen át, és nyugtassa meg a lányokat, hogy nem a húsvéti nyulat esszük ebédre. Apám rám nézett, majd átment a szomszédba, hogy megnyugtassa a lányokat. De nekem már nem ízlett az ünnepi ebéd...
Ismét itt a húsvét, az idén már elnyílt a jácint meg a begónia. A kertekben még ott csúfoskodnak a tavalyi káposztatorzsák, és nincsenek verebek, amelyekre a gyerekek vadászhatnának. De szól még a gerle, és azt mondják, hogy az első idei nyúlfiak szaladgálnak a földeken, és a búza már annyira megerősödött, hogy eltakarja őket.
