A közelmúltig az államháztartás hiányának csökkentéséről nem jelenhetett meg magasabb szintről nyilatkozat, hogy az ne tartalmazta volna a költségvetésből élő ágazatokban és szolgálatokban, valamint a közvállalatokban a foglalkoztatottak létszámának kisebb-nagyobb csökkentésének szükségességét. Érthető, hogy az említett területen dolgozók hónapok óta stresszben élnek, attól tartva, hogy talán már holnaptól nem lesz munkahelyük. Félelmük teljesen érthető, hiszen manapság igen nagy kunszt és szerencse új munkahelyet találni.
A napokban azonban szertefoszlottak az ezzel kapcsolatos „vágyálmok”. Az illetékesek ugyanis bejelentették, hogy egyelőre nem fognak megszabadulni a munkaerő-feleslegtől, mert – amint azt ők szakszerűen kiszámították – sokkal nehezebb lenne előteremteni a sok ezer felmondás után járó végkielégítés összegét, mint havonta biztosítani az ebbe a csoportba tartozók bruttó keresetét.
S az előre jelzett felmondási hullám mindaddig tárgytalan lesz, amíg tart a gazdasági válság. Nos, a jelenlegi helyzetet elemző és a jövőbeni lehetőségeket taglaló szakemberek szerint a kirúgásra ítéltek megnyugodhatnak. Minden bizonnyal a mostani munkahelyükön fogják megérni a békés öregkort, még akkor is, ha a korábbi hatalmiak jóvoltából csak néhány hónappal ezelőtt álltak munkába.
Szinte hajszálnyira ugyanez volt a helyzet a nagyjából 160 ügynökséggel is. Az új kormány tagjai, főleg a választási kampányban, azzal „fenyegetőztek”, hogy ezt a számot a töredékére fogják csökkenteni, s csak azok az ügynökségek menekülnek meg a feloszlatástól, amelyekre nemzetközi mércék szerint is szükség van.
És megtörtént a nagy végrehajtás! Hat olyan ügynökség bezárásáról határoztak, amelyekről még a beavatottak közül is csak kevesen tudtak. Pedig nemcsak rájuk, hanem a megmaradt nagyobb részére is ráillik a viccbeli kijelentés:
– Nem tudom mi a dolgom, de nem is érdekel.
Pedig a Világbank és a honi Pénzügyi Tanács megállapítása szerint is hozzávetőleg 20000, a költségvetésből élő személy munkájára egyáltalán nincs szükség.
Abban egyébként van logika, hogy sok pénz kellene a végkielégítésekre, de távlatilag sokkal többet meg lehetne takarítani, arról nem is szólva, hogy a kormány mostani álláspontjából az világlik ki, hogy egyáltalán nincs felkészülve a szükséges reformok végrehajtására, és ezzel együtt a kellemetlen következményekkel járó intézkedések meghozatalára.
Joggal merül fel a kérdés, hogy ez a kormány miért védi azokat az alkalmazottakat, akik a korábbi vezetés (fél)kegyelméből jutottak munkahelyhez? Hiszen – elvileg – esetleg továbbra is a most ellenzékben levők szekerét fogják tolni.
Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy kétségbe vonjuk ezt a feltevést. Akinek ugyanis már van munkahelye, annak megtartása érdekében igen könnyen tud „azonosulni” a mindenkori hatalommal. Vagy ahogyan egy notórius megalkuvó mondta:
– Szeretném én látni azt a rezsimet, amelyet nem tudok kiszolgálni!
Az elbocsátások ellen ágáló politikusok ugyan nem hajlandók kimondani, de egy ilyen tömegtől megszabadulni a legközelebbi választások eredménye szempontjából kész politikai életveszély. Hiszen nehezen hihető, hogy akinek most útilaput kötnek a talpára, négy év múlva a jelenleg hatalmon levő pártokra fog szavazni.
Nyilvánvaló tehát, hogy miért bánnak a regnáló pártok úgy a foglalkoztatottak egyharmadát kitevő állami alkalmazottakkal, mint a hímes tojással.
