Valaki szellemeskedett egy chicágói újságban: Szerbia önelégülten tetszeleg, mintha önmagával lenne határos. Területén élnek a legvonzóbb nők, a szaporulat mégis szüntelenül csökken. A m unkanélküliek dolgoznak legtöbbet, a zsíros földeken élők éheznek. A vonatok menetrend szerint késnek. Mindenki a labdarúgásra esküszik, a babért pedig a kosárlabdában aratják. Mindenki siet a munkahelyére, s senki sem ér oda idejében. A nyolcórás munkaidő tizenkét órát tart. Az egészségügyi szolgáltatás ingyenes, a gyógykezelés pedig méregdrága. Az újságírók szabadok. Azt írják, amit szabad. A közbeszerzés titkos, az államtitok pedig közismert. A háborúk sohasem fejeződnek be. A történelem naponta ismétli önmagát.
Az előbbiekhez hozzáfűzném: a leggazdagabbak azok, akik sohasem dolgoztak. A külföldi valuta hazai fizetőeszköz. A védszentünnepen ocsmányul káromkodnak. A bölcset gyengeelméjűnek, a gyöngeelméjűt bölcsnek titulálják. Írástudatlanokra bízták a történelemírást. A törvény törvényellenes, a törvényellenes a törvény. Az ostromállapot a természetes. A hatalom gyűlöli állampolgárait, mint felesleges tanúkat.
A polgárok a jövőben élnek, mert a jelentől megfosztották őket. Mindenki mindenkire mosolyog, a legszívesebben pedig tőrt döfne a másik hátába. A bírósági tárgyalások az emberéletnél hosszabb ideig elhúzódnak. Az árvíz az öntözés meghonosodott formája. Magasztalják a diktatúrát, a demokrácia pedig az udvari bolondokra kivetett adó. A közfelfogás szerint az ország tervszerűen fejlődik, ha ütemesen visszafejlődik.
Ezen a helyzeten legyen úrrá az, aki normális. Bizonyos szemszögből szerencsés körülmény, hogy az előbbiek száma rohamosan fogy. Az élet a legnagyobb ellentmondás; azért élsz, hogy meghalhass. Fennen hirdetik ezt azok, akiknek meggyőződése, hogy hatalmuk örökös, önmaguk pedig halhatatlanok.
Közelednek a választások, s kiderülhet, hogy az abnormális mennyire normális, véges-e a hatalom, s az égig nőhet-e bárkinek a jegenyéje.
