Az illetékes miniszter már tavaly is azzal ámított bennünket, hogy a kormány nagylelkűségének eredményeként hamarosan olcsó lakásokhoz juttat sok otthon nélküli családot. Államilag támogatott hitelekről beszélt, de az esetlegesen kedvezményezettek köre igencsak leszűkült a legnagyobb városokra. A támogatott lakásépítésben pedig jószerivel csak a belgrádiak érdekeltek, s ez nemcsak az építményekre várókra, hanem a kivitelező vállalatokra is vonatkozik.
Nagyjából még négy hónap van a választásokig, de nyilván Oliver Dulić miniszter is azzal számol, hogy az idő gyorsabban múlik a kelleténél, tehát jó lesz ismét beindítani azt a propagandagépezetet, amely az olcsó lakásokkal kecsegtet. Kérdés azonban, hogy mennyire lesznek olcsók ezek a családi otthonok.
A legnagyobb példányszámú fővárosi lapban olvashattuk, hogy a legdrágább építtető az állam. Jelenleg a belgrádi Dr. Ivan Ribar lakótelepen 800 lakás vár befejezésre, és már az előzetes számítások szerint is négyzetméterük 1250–1290 euróba kerül. Nem nehéz kiszámítani, hogy hatvan négyzetméterért csaknem 80 000 eurót fog a kincstár kifizetni, holott ennyi pénzért még Belgrádban is sokkal nagyobb lakás vásárolható meg. A lap szerint ugyanabban a kerületben még 1200 eurós négyzetméterenkénti árat sem lehet elérni. Arról nem is szólva, hogy nyilván a folyamatosan csökkenő életszínvonal hatására egyre kisebb a kereslet, ergo csökken az ár is.
Példának okáért, három évvel ezelőtt Újvidéken 2000 euróba került a jobb helyen levő lakás négyzetmétere, ma pedig jó, ha megadnak érte 1200 eurót. Arról nem is szólva, hogy Zentán egy harmincéves, ötvenhat négyzetméteres, második emeleti lakótelepi lakásért 21 000 eurót kér az eladó, de saját bevallása szerint örül, ha a 20 000-ret megkapja. Persze ennek is oka van. A hozzáértők (vagyis az ingatlanközvetítők) szerint a nagyjából 12 000 családot számláló Tisza-parti városban folyamatosan hatszáz körül mozog a vevőre váró lakások és családi házak száma. Tudunk olyan 140 négyzetméteres, alig két évtizeddel ezelőtt épített luxusházról, amelyet a tulajdonosa több éve árul és a valamikori 70 000 euró árat már ötvenezer körülire csökkentette, de így sem akad vevő.
Akik már építtettek maguknak házat, tudják, hogy egy ilyen beruházás három fő elemből áll. Megfelelően közművesített telekből, építőanyagból és az elvégzendő munkából. Az utóbbi kettő nagyjából előre kiszámítható, viszont ma még a mezővárosokban is egy 400-500 négyzetméteres placcért annyit kell fizetni, mintha ház állna rajta. Tulajdonképpen az új épületben gondolkodók legnagyobb része vásárol egy semmire sem használható házikót, ha saját erőből nem képes rá, fizet a lebontásért, majd többször is jó mélyen a zsebébe kell nyúljon, mire beszerzi a különféle engedélyeket. Példának okáért: csak a háromfázisú áram bevezetésének engedélyeztetése jóval túllépi az ezer eurót. Lényegesen kevesebbe kerül a víz bevezetése és a szennycsatorna-hálózat kiépítése, de sok kicsi sokra megy, s a beruházó egy pillanatban rádöbben, hogy elfogyott a pénze, de még nagyon messze jár attól, hogy beköltözhessen az új házba.
Nem véletlen tehát, hogy a szakemberek és a témában érdekelt családok váltig hajtogatják, hogy a kormány jobban tenné, ha az államilag támogatott hitelek esetében engedélyezné a régebbi házak, lakások megvásárlását. A még most is erőltetett módszerrel ugyanis csak azt éri el, hogy az amúgy is kellő tőkével rendelkezők jutnak új családi otthonhoz, a többiek pedig talán életük végéig kénytelenek lesznek egyik albérletből a másikba vándorolni.
