Lejárt a Visa kártyám, és augusztus közepén értesítettek, hogy az újat felvehetem a Postabank Felszabadulás sugárúton lévő fiókjában. Húztam-halasztottam az időt, mert tapasztalatból tudom, hogy abban a bankfiókban mindig rengetegen vannak. Korábban is voltak, de amióta az orosz és ukrán állampolgárok tömegesen érkeznek Újvidékre, azóta hatványozottan megnövekedett a fiók ügyfeleinek száma. Nagy ívben elkerülöm, szerencsére bármelyik postán felvehetem a fizetésem, csak abban az esetben megyek a bankba, ha nagyon muszáj.
A legnagyobb melegben futottunk neki, ezért amikor láttam, hogy nincs sor a bank előtt, csak a váróteremben van néhány ember, megkönnyebbültem. Jólesett a benti hűs levegő, de az már kevésbé, hogy több mint tíz kliens volt előttem. Mivel öt óra után mentünk, azt gondoltam, fél nyolcig, zárásig, bőven sorra kerülünk. Nem számoltam azzal, hogy csak két hölgy dolgozik az ügyfélszolgálati ablaknál. Egy óra elteltével csupán két újabb ügyfél került sorra. Ehhez az is hozzájárult, hogy két anyuka beugrott a gyerekpótlékért, természetesen a csöppségeket is hozták magukkal, ami egyértelmű, hiszen nélkülük aligha engedte volna be őket a biztonsági őr soron kívül. Egyéb elintéznivalónk is volt, ezért úgy döntöttünk, átadjuk a sorszámot másnak, mi pedig megpróbálkozunk néhány nap múlva.
Múlt kedden 15 óra 17 perckor vettem ki a jegykiadó rendszer automatájából a 201-es számot. A cetlin az állt, nyolc ügyfél van előttem. Ez téves infó volt, mert akkor a 179-es kliens állt a tolóablaknál. Mivel eltökéltem, hogy ezúttal addig onnét el nem megyek, amíg meg nem kapom a bankkártyámat, nyugalmat erőltettem magamra, és csak figyeltem, mi történik körülöttem. Néha kinéztem az ablakon, láttam, hogy kint is egyre hosszabb a sor. Bent legalább négy orosz ügyfél volt, ők mindannyian bankszámlát szerettek volna nyitni. Ehhez persze ki kell tölteni néhány formanyomtatványt. Mivel a nyelvismeret hiányában a banktisztviselővel való kommunikáció nehézkes – még annak ellenére is, hogy mindannyiuk telefonján van fordítóalkalmazás –, így legalább háromnegyed órába telik, mire egy ügyféllel végeznek. Közben begördült a babakocsival egy ifjú szülőpáros. Igen, anyuka és apuka is, annak ellenére, hogy csak anyukának volt sürgős elintéznivalója. Az őr a 3-as tolóablakhoz irányította őket. Nagyot néztünk, mert annál az ablaknál amióta ott voltunk, nem ült senki. Öt perc múlva megérkezett egy kismama, karjában alig két hónapos csecsemőjével. Őt is oda irányította az őr. Most már hárman várakoztak az üres ügyfélablaknál. Ahogyan végignéztem a kint álldogálókon, feltűnt egy szőke hajú, farmersortban feszítő fiatal hölgy, aki a szandálja hosszú pántját a térdéig feltekerte. Egyszer csak nyílik az ajtó, és az említett teremtés egy pici babával a kezében az előbbi szülői gyülekezet mellé libbent. Addig egyedül várakozott kint, majd miután látta, hogy a gyerekes szülőket soron kívül beengedik, szólt a párjának, hozza már el a csemetét. Mindenki felfigyelt rá, megállás nélkül ringatta, és cuppanós puszikat nyomott a kisded fejére. A legalább ötcentis körmei láttán a mellette ülő három középkorú nő közül az egyik nagyon kedvesen megkérdezte tőle, nem tart attól, hogy megsérti a gyerekét? Hű, gondoltam, lesz itt nemulass! A mintaanyuka, miközben nem állt le a rázogatással, azt válaszolta, az ő kisfián bezzeg nincs egy milliméternyi kaparásnyom sem, úgyhogy nem kell félteni.
Abban a pillanatban a sokadik orosz ügyfél szerb nyelvű hálálkodások közepette elköszönt a bankhivatalnoktól, aki éppen csak megkérdezte, melyik gyerekes szülő érkezett előbb, a szőke ciklon már oda is lépett a pulthoz, és elkezdte sorolni, mi mindent szeretne elintézni. Közben a másik tolóablak is felszabadult, és a hivatalnoknő kérdésére, ki van soron, anyuka és apuka gálánsan előre engedte a karonülőt a mamájával. Ő sem gyerekpótlékot jött felvenni, hanem más banki ügyet intézett. A csöppség már unta az egészet, közben a fejéről a szájára csúszott a fejpánt, amit a mamája nem vett észre, mert annyira magyarázott a bankhivatalnoknak, így a pici keserves sírásba kezdett. Miután sikerült gyorsan nyélbe ütni az ügyet, távoztak. Ekkor került sorra anyuka, akinek a férje átszellemülten, a telefonját bújva tologatta a babakocsiban a világra csodálkozó porontyát. Amikor kisvártatva ők is távoztak, azt hittük, ismét bennünket vesznek sorra, akik már órák óta várakozunk. De nem! A biztonsági őr bevezetett két ereje teljében lévő férfit, és azt mondta, amikor felszabadul a „salter”, ők következnek, mert mint kiderült, ők a NIS, azaz a Szerbiai Kőolajipari Vállalat dolgozói, akik kedvezményezettek! Az egyik azon nyomban élt is a privilégiumával, a másik pedig vesztére egy nő mellé állt, aki nem bírta cérnával, és megjegyezte, mi mindannyian hülyék vagyunk, hogy várakozunk. Erre a pasas azt mondta, bebizonyítja, tévesen ítélte őt meg, nem él a kivételezett helyzetével, kivárja a sort.
Miután a kollégája felvette a fizetését, lassan sorra kerültek a sorstársaim. Mivel voltak, akik időközben feladták – az előttünk számot húzó hölgy is –, így amikor a kijelzőn megláttam a 199-et, felálltam, és odasétáltam a tolóablakhoz. A 200 után beugrott a 202. Odaálltam a hölgy elé, és mutattam, nekem 201-es a számom. Azt mondta, a kolléganője nyomta meg a tovább gombot, de annál már rég megállt a számozás, mivel lefoglalta az ügyfele. Tájékoztattam, hogy a kártyámért jöttem, és ha már itt vagyok, be is fizetnék a devizaszámlámra egy kisebb összeget, a másikról pedig felvenném a fizetésemet. Eltűnt az egyik irodában, majd hozott egy rakás borítékot. Miközben az enyémet kereste, észrevettem, hogy közvetlenül mellém állt egy férfi. Olyan közel, hogy hallottam a szuszogását. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, végignézte, ahogy aláírom az összes űrlapot, és még mielőtt a második ügyre áttértünk volna, 10 percnyi várakozás után elkezdte forgatni a szemeit. Amikor mindent elintéztünk, hatalmas meglepetésemre a hivatalnoknő kioktatta. Nincs rendjén, hogy ilyen közel áll egy másik ügyfélhez, és attól, hogy ő NIS-es, még nem viselkedhet így. Sajnálom, hogy nem reagáltam abban a pillanatban, amikor ott sóhajtozott mellettem. Ezúttal türtőztettem magam. A gyereküket alibinek felhasználó szülőket is csendben figyeltem. Három évvel ezelőtt már kiverte nálam a biztosítékot egy hasonló eset. Tél volt, kint álltunk ugyanez a fiók előtt, amikor odaveretett apa, anya egy babakocsival. Az apa kint maradt a gyerekkel, anyát beengedte a biztonsági őr. Engem kikészít az igazságtalanság, és mivel ez az volt, nem tartottam magamban azt, ami kikívánkozott.
Azt megértem, hogy orvosi rendelések, laboratóriumi vizsgálatok, hétköznapi ügyintézés, postai sorban állás vagy bolti fizetés során udvariasan előre engedjük a terhes kismamákat vagy a csecsemővel, kisgyermekkel érkezőket. De számomra felháborító, amikor egyesek tudatosan visszaélnek a társadalmi szolidaritással, és semmibe vesznek másokat. Hiszen mindenki siet, nem azért álldogál órákon át, mert úgy tartja a kedve. Jóllehet otthon éppen idős és beteg szülője, házastársa várja, vagy ő maga idős és beteg, mégis csendben várakozik. Ilyen helyzetre az lenne a megoldás, ha külön „családi” vagy „kismama” tolóablakot tartanának fenn, ahol a terhesek és a kisgyermekesek elsőbbséget élveznének, és nem hátráltatnák a többieket. És még egyet orosz honfitársainknak, lehetőleg egy oroszul beszélő ügyintézővel.
