Egy órája várakoztunk. A levegő sűrű volt a ködtől és a türelmetlenségtől. Ekkor, ahogy az ilyenkor lenni szokott, megjelent a szemfüles – az a sofőr, aki úgy gondolja, az ő ideje drágább, az ő útja fontosabb, és pofátlanul befurakodott elém. Ami ezután következett, már nem a közlekedési morálról szólt, hanem arról a nyugtalanító pillanatról, amikor a civilizált viselkedés díszletei hirtelen lehullanak, és előlép a nyers indulat.
Kinyílt a mögöttem lévő autó ajtaja, és kiszállt belőle egy alacsony, köpcös, kopaszodó, ,,trénerkás” emberke – az a típus, akinek a magabiztossága pontosan addig tart, amíg nem ütközik valódi ellenállásba. Kicsit sem szeretném kétségbe vonni a melegítő kényelmességét, nincs is ezzel semmi gond, még esztétikailag sem, csak ebben az esetben ez a kényelmes tréningalsó valahogy felerősítette azt a hamis magabiztosságot, amit csak az agresszió adhat. Az emberke nem a befurakodót kérte számon. Nem. Helyette rám rontott. Rám, aki ott ültem egyedül a kocsimban, nőként, beszorítva a sorba a kétféle arrogancia közé – a befurakodó és a vérmes sofőr közé.
Ordított. A hangja betöltötte a határátkelőt, az erei kidagadtak a nyakán. Miért engedem be? Hogy képzelem ezt? Tehetetlen dühét rám öntötte. Sőt, amikor látta, hogy egyedül ülök az autómban, nőként, beszorítva a sorba, az agressziója szintet lépett: beleütött a kocsimba. Mert én voltam a könnyű célpont. Mert az én autómba bele lehetett ütni többször is ököllel, tudva, hogy valószínűleg nem fogok kiszállni és verekedni.
Nem vette észre, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Számára a világ leegyszerűsödött: ő a sértett fél, én pedig a bűnbak, akin levezethető a felgyülemlett agresszió, elégedetlenség, miegymás. Ez a mozdulat volt a valódi személyi igazolvány – benne volt minden: a figyelmetlenség, a fölényeskedés és a társadalmi vakság. Nem a helyzetet látta, hanem egy kényelmes célpontot – egy egyedül lévő nőt. Az arrogancia ritkán bátor, inkább óvatosan gyáva: ott mutat erőt, ahol nem számít visszavágásra. Talán egy jól begyakorolt reflexből fakad: az én igazam a legfontosabb, minden más lényegtelen. Ebben a gondolkodásban nincsenek árnyalatok, csak kreált jogok és improvizált bűnösök – természetesen mindig más a hibás. Nem azért ütött, mert sietett. Azért ütött, mert egy olyan közegben élünk, ahol az ilyen primitív erőfitogtatás még mindig sokak szerint „érthető”. Meg kell értenünk, hiszen ideges volt a fárasztó várakozás, a hosszú sor miatt.
Kicsit ismerős is ez a mindennapjainkból. Milyen könnyen engedjük, hogy jelentéktelen pillanatok hatalmasra nőjenek bennünk, miközben észrevétlenül bezárjuk magunkat a saját indulataink falai közé. A düh, a méreg ilyenkor nem kifelé robban, hanem befelé épít egy saját, légmentes börtönt. Ebben már nincs hely semmilyen árnyalatnak, csak fekete és fehér létezik – semmiféle megértés, önirónia nem kaphat helyet.
Ez a „trénerkás lovag” alighanem megkönnyebbülten ült vissza a volán mögé, abban a hitben, hogy igazságot szolgáltatott, rendet tett a világban – legalábbis a saját fejében. Egy pillanatra talán még hősnek is érezhette magát. S valószínűleg mélyen hallgatott volna, ha helyettem egy kigyúrt, tetovált férfi ül terepjáróban.
Nyitókép: Ótos András felvétele
