25. rész
A Korona-kápolna az Orsovához közeli Allion-hegy lábánál állott, ahol az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc bukását követően Kossuth Lajos és társai elhagyták az országot. Távozásuk előtt, 1849. augusztus 23-án Szemere Bertalan és bizalmas emberei, köztük Házmán Ferenc és Rónay Jácint egy Duna-parti elhagyatott terület erdővel borított részén elásták a Szent Koronát, a kardot, a koronázási palástot és jelvényeket tartalmazó vasládát. A nyomukba szegődött császári hadsereg emberei az első pillanattól kezdve folyamatosan keresték a magyar királyi koronát, amelyet 1853-ban meg is találtak. 1852 áprilisától báró Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy vezette a korona felkutatását, amit ő legszebb, legnemesebb feladatának tekintett. Kempen báró utolsó kísérlete során a londoni magyar emigránsokhoz fordult, ahol bizonyos Kiss Miklós árulása folytán sikerült megszerezni a szükséges információt.
A korabeli följegyzések szerint 1853. szeptember 6-án egy térkép alapján a megjelölt helyen 31 ember kezdett el ásni. „1853. szeptember 8-án negyed kilenckor Ion Morosina, egy agg román paraszt, tuffási lakos felkiáltott: Ferro – mert kapája nehéz fémtárgyba ütközött. Egy vasládát pillantottak meg! A ládát kiemelték a földből, náddal letakarva egy parasztszekéren Orsovára, a határőr parancsnokságra vitték. Ott felnyitották.” A Szent Koronát és az ékszereket tartalmazó vasládát egy ideig az ó-orsovai Fehér Bárány fogadóban tartották, majd Bécsbe szállították, ahol egészen a kiegyezésig a császári kincstárban őrizték. A Szent Korona 1867-ben került vissza Magyarországra, ahol a korábbi helyén, a budai várban helyezték el.
1867-ben Orsova közelében, megtalálása helyén I. Ferenc József, Magyarország királya emlékkápolnát építtetett. A munkálatok előkészületéről a Budapesti Visszhang című hetilap 1856. május 29-i számában így számolt be: „A magyar sz. korona megtalálásának helyén egy, a munkálatok beleszámítása nélkül, 6000 pfrtba kerülő kápolnát fog építtetni, mely egy kívül nyolcz szegletű góthidomú templomféle épületből fog állani. Ennek az Oláhországba vezető útra néző ajtaja, ablakai s párkányzata különbféle színű, mesterségesen faragott kővel lesznek feldíszesítve, tetejének domborulata belül kúpot képez, melyből lámpa lóg. A Duna a korona volt helyére néha kiárad, azért az emléképület jócskán magasra fog emeltetni, miáltal mindenhonnan látható lészen, s a táj díszesítésére is szolgáland.” A kápolnában egy Szűz Mária-szobor volt látható, lábainál a gödör, ahol a Szent Korona pihent.
A Pesti Napló 1857. szeptember 20-i számában számolt be a kápolna avatásáról: „Az új orsovai török várban levő mohamedán asszonyok és leányok látni óhajtották az Ó-Orsován azon helyen, hol a magyar koronát megtalálták, épült kápolnát, mely e napokban elkészül. Az ó-orsovai parancsnok örömest megengedte a kápolna megtekintését, s 9-kén d. u. azonnal, mintegy 40 török nő és gyermek szállt ki az innenső partra két török kíséretében, s folytonos dob-, trombitás Allah-énekszó között haladtak át az erdei ösvényen a kápolnához. Ott mindent a legnagyobb bámulás jeleivel szemléltek, s Sz. Mária képe előtt letérdeltek. Mielőtt a kápolnát elhagyták, virágbokrétáikat a Madonna szobor talpára tették, s úgy tértek vissza Új-Orsovára.”
A Szent Korona elrejtésének és megtalálásának történetét Boleszny Antal orsovai plébános, jeles történetíró A magyar szent korona Orsova melletti elásatása 1849-ben és megtalálása 1853-ban című, a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat Közlönyében, a Történelmi és Régészeti Értesítőben 1889-ben megjelent tanulmányában foglalta össze. „Midőn 1849. évi július első napjaiban a magyar kormány Budapestről távozott – írta tanulmánya bevezetőjében Boleszny Antal –, a magyar koronáról és királyi jelvényekről Szemere Bertalan belügyminiszter gondoskodott. A magyar nemzet őneki mint miniszterelnöknek köszönheti, hogy a koronát akkoriban megmentette, a nemzet kincsét rejtő vasládát szekérre rakatta, s a felügyeletet miniszteri titoknokára bízta, ki azt Aradig elhozta, hol Szemere meg is kérdezte Kossuthot, hogy a koronával, a magyar nemzet ezen hagyományos kincsével mit tegyen? Kossuth azt felelte: hogy hagyja a várban. Szemere ezt tenni nem akarván, gróf Battyányi Kázmért is kérdezte a teendők felől, kitől azon választ nyerte, hogy legjobb, ha összetöri és bedobja a Dunába.” Szemere azonban a nemzetre nézve felettébb becses korona iránt több kegyelettel viseltetett, mintsem hogy azt megsemmisítse, ezért elhozta azt magával Karánsebesig, hogy azt valahol elrejtse. Augusztus 15-én érkezett Orsovára, ahol a Fehér Bárányhoz címzett vendéglőbe szállásoltatott be, a koronaláda is itt volt letéve.
Szemere Bertalan Házmán Ferenccel, Fokner József honvéd alezredessel, továbbá csak Lorody és Grimm néven említett társaival alkalmas helyet keresett a Szent Korona elrejtésére. Szándékukat Házmán így foglalta össze: „Most, és itt politikai érzésekről és véleményekről nem lehet szó, e láda tartalma a nemzeté. Mit és miként fog nemzetünk határozni a jövőben, nem tudhatjuk, de bármiként fejlessze az idő sorsát, jöhet alkalom, amidőn ezen kincs hidat és zálogot képezhet oly kiegyezésre, melyet a maga megnyugtatására felhasználhat. Szent István koronája az ország történetében mindig fontos és nagy szerepet játszott, és én annak megsemmisítését szerencsétlenségnek tartanám.” Négyen bejárták a környező erdőket, alkalmas helyet keresve. „Augusztus 20-án, Szent István napján reggel 8 órakor, Grimm előre kimenvén, Házmán a lovak hajtását magára vállalta, Szemere és Lorody a kocsira ugrottak és a vendéglő kapuján gyorsan kihajtottak. Grimmet a városon kívül, Cserna felé a kocsiba felvették és a kitűzött helyre jutottak.” Meggyőződést szerezvén arról, hogy észrevétlenül a munkához foghatnak, kiásták a mélyedést, és a nehéz ládát belehelyezték. A porhanyó földet fölötte kiegyenlítették, és az ott talált növényekkel és száraz ágacskákkal azon módon ellepték, mint az a körülfekvő területen is látható volt, úgy hogy midőn széjjelmentek, kellő módon elrejtettnek vélték a vasládát.
Házmán figyelőtársait visszahívta, kik egyhangúlag elismerték, hogy ásatásnak vagy föld színváltozásnak nyomát nem látják. A hely sűrű cserjével volt benőve, s így észrevétlenül dolgozhattak. „A munka így be lévén fejezve, egymásnak ünnepélyes fogadást tettek, hogy arról, amit itt végrehajtottak, valamint a helyről, ahol az történt, senkinek sem szóval, sem írásban közlést nem teendnek, és ha köztük egy vagy több elhalna, az életben maradt gondoskodni fog oly jellemes férfiról, kinek a helyet jelezheti azon ünnepélyes ígéret iránt, hogy ő e titok fenntartásáról lelkiismeretesen fog gondoskodni addig, míg a nemzet alkotmányos önkormányzását visszanyerendi.” Ők négyen csak emlékezetükben jegyezték meg a helyet, azt a háromszöget, melynek egyik pontját az iszapos patak rozzant hídja, másikat a cserjék mellett fekvő szántóföld lábában álló nagy fa, a harmadik pontját az elásott koronahely képezte. Az első két szögleti pont közel az Orsova–Vercserovai országút mellett lehetett.
Kossuth a korona elásatásáról, hollétéről semmit sem tudott, már az elrejtése előtt elhagyta az országot, előbb Ada-Kaleh sziget várába, onnan Turn-Szeverinbe ment, ahonnan a török katonák Viddinbe kísérték. Szemere, Házmán, Lorody és Grimm augusztus 24-én távoztak Orsováról, és török földre, illetőleg Oláhországba léptek. Midőn a magyarok kivonultak, másnap már megérkeztek a császári csapatok Orsovára, hol Eisler alezredes – kit Bem tavaszkor Ruszkabányán megvert – azonnal több embert elfogatott, akiket Temesvárra kísértettek, és a korona elásatásáról kihallgattattak. Midőn az orsovai polgároktól semmit nem tudhattak meg, azokat öt hónap múlva szabadon bocsátották.
Öt év múltán, 1853. évi június második felében Orsován ismét megjelent a katonai bizottság, mely hivatva volt a koronát felkeresni és kiásni. Elnöke Imbrisevits őrnagy, az orsovai zárvonali parancsnok volt, tagjai sorában ott volt Karger Titusz hadbíró-százados is. Ezeknek sejtelmes társalgása és gyakori kirándulása az Allion-hegy tövében elterülő területre, sőt az éj idején is az Allion-hegység irányában történt kirándulásai az orsovai és környékbeli lakosok előtt méltán feltűntek. A koronának a bécsi kormány Vargha István feljelentése folytán jutott a nyomára. „Vargha István 1853. szeptember 3-án egy policzáj főnökkel a Bánátba ment, s megmutatta a helyet, hová Szemere Bertalan három társával öt évvel azelőtt, 1849-ben a koronát elrejtette. A policzáj főnökkel körülbelül szept. 7-én érkezhetett Orsovára. 1853. szeptember 7. és 8. közötti éjjel – tehát Kisasszony napján – Karger Titusz hadbíró-százados kiment a semleges területre, hogy a Dunaparttól az Oláhország felé vezető Orsova–Vercserovai országúton át az Allion-hegy sarka felé már több hét óta elkezdett párhuzamos árkoknak ásatását folytassa. […] A határőri katonák a semleges területnek ezen részét szorosan őrizték és senkit közeire nem bocsátottak; azok pedig, kik az árkokat ásták, csak határőri katonák voltak. Az említett éjjel, hajnal felé megjelent egy polgári ruhába öltözött úri egyéniség a helyszínen, s Kargerhez menve így szólott: »Nos a koronát még nem találtátok? – Itt fekszik az« – odamutatva a 4 fa közötti hely közepére, melyeknek felső ágai s lombjai egymást érintették és megmondotta, hogy ezen a helyen kell lennie. A párhuzamos árkok úgy is a korona rejtekhelye közelében ásattak már, és megtörtént, hogy 7 és 8 óra között Morosina János Tuffier helységbeli határőri katonának ásója a koronaládára akadt.”
A koronaládát, amelyben a korona és a királyi hatalom egyéb jelvényei voltak, az orsovai katonai parancsnokság épületébe, Imbrisevits őrnagyhoz vitték. A parancsnok azonnal futárt küldött Temesvárra gr. Coronini katonai és polgári kormányzóhoz azon jelentéssel, hogy megtalálták a magyar Szent Koronát. Szeptember 15-én délután egy külön hajón Albrecht főherceg, az Őfelsége által 1853. évi szeptember 10-én kinevezett, 9 tagból álló igazolóbizottság és további 49, a „magas körökből” származó tanú egy hadigőzös fedélzetén jegyzőkönyvet vettek fel az eseményről. Ezt követően a koronázási ékszereket Bécsbe szállították. Boleszny Antal leírása szerint: „Ő cs. kir. Apostoli Felsége udvari kíséretével az udvari kápolna oratóriumába ment. Midőn őfelsége a tróntermet elhagyta, a koronát és jelvényeit ugyanazok, kik előbb is vitték, most is felemelték és a magyar bizottmány és küldöttség kíséretében a cs. kir. udvari testőrök fedezése alatt az udvari kápolnába illetőleg udvari plébániatemplomba vitték, és itt a vánkosokkal a főoltár oldalán álló asztalra tették. Az udvari plébános most a Te Deum laudamust intonálta, melyre az udvari templomi zene felelt, és az ájtatosságot befejezte. Ennek elvégzése után Ő cs. kir. Apostoli Felsége kíséretével magán termeibe vonult vissza. A korona pedig a jelvényekkel együtt az udvari kápolnai egyházi ékszerek kincstárába vitetett, és a ládába záratott az igazoló bizottság és küldöttség jelenlétében, mire ezen kincstári terem bezáratott, és mint megérkezéskor, úgy most is a kincstári terem ablakai előtt őrök állottak.”
A Szent Korona emlékére állított kápolna a XIX. század utolsó évtizedeiben és a XX. század elején a magyar kirándulócsoportok kiemelt látogatási célpontja volt. Kalecsinszky Sándor Az Aldunáról és környékéről (1891) című útikönyvében Ada-Kaleh sziget bemutatásakor jelezte: Orsovától gyalog körülbelül félórányira, jegenyefasor közepette van a Korona-kápolna. „A szabadságharc leverése után 1849-ben ide ásták el titokban a magyar Szent Koronát és a koronázási jelvényeket, míg 1853-ban megtalálván, nagy ünnepségekkel Bécsbe vitették föl. E helyre Ő-Felsége 1856-ban csinos kápolnát építtetett.” Simonyi Jenő Az Al-Duna (1903) című útikönyvében kiemelte: „Orsova közelében, a Cserna-patakon túl történelmi nevezetességű helyet jelöl egy kis kápolna. 1849-ben Szemere Bertalan hadügyminiszter a szerencsétlen temesvári csata után Orsován át menekült. Mielőtt hazáját elhagyta, ezen a helyen ásta el a vasládát, amelyben a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket őrizte. A bécsi kormány azután évekig kutatta az eltűnt koronát, míg végre 1853. szeptember 8-án megtalálták és Budára vitték.”
Az Al-Duna, Ada-Kaleh sziget és a Kazán-szoros a tavaszi iskolai kirándulásoknak is kedvelt célpontja volt. Kopper Irma diáklány A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910–11. tanévről című kiadványban olvasható Aldunai utunk (1911) élménybeszámolójában lelkes leírását adta a magyar történelmi emlékekkel történt találkozásnak. A kápolna 115 évig állt ezen a szent helyen, mígnem 1972-ben a Vaskapu I. erőmű tározója el nem árasztotta az egész síkságot. Azt nem tudni, hogy a kápolnát lebontották-e ekkor, vagy egyszerűen sorsára hagyták, esetleg a kegytárgyakat megmentették-e belőle. 1972-ben a vízfelszín eltemette a romokat, a letűnt korok maradványait és Ada-Kaleh szigetét is.
Irodalom: Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények története és műleírása; Budapest – Magyar Tudományos Akadémia, 1886. 233 p.; Történelmi és Régészeti Értesítő – A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat Közlönye; 1889. V. évfolyam, 2–3. szám, 49–71. p.; Boleszny Antal: A magyar szent korona Orsova melletti elásatása 1849-ben és megtalálása 1853-ban; Temesvár, 1889. 27 p.; Boleszny Antal: Kézikönyv az Al-Dunán Szerb- Oláh- és Bolgárországban utazók számára, vagy a határvidék, Szerb- Oláh- és Bolgárország; Ó-Orsova – Nyomatott Handl Józsefnél, 1870. 176 [3] p.; Boleszny Antal: Die Donau-Katarakte, veteranische höhle und festung Peth zwischen Bazias, Orsova und Turn-Severin; Orsova – Josef Handl, 1874. V+[1]+7-113+[5] p.+1 térkép; Kalecsinszky Sándor: Az Aldunáról és környékéről; Budapest – A Pesti Lloyd-Társulat könyvnyomdája, 1891. 16 p.; Gecser Béla: A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig; Pancsova – Nyomatott Wittigschlager K.-nál, 1893. 218 p.; Simonyi Jenő: Az Al-Duna; Budapest – Hornyánszky Viktor cs. és kir. udv. nyomdája, 1903. 19 p.; K. I. [Kopper Irma]: Aldunai utunk; In: A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910–11. tanévről. Közli Zakkay Aladár igazgató; Palánka – Kristofek és Blázek könyvnyomdája, é. n. [1911]. 17–21. p.; Erődi Kálmán: Az Alduna és vidéke; Budapest – Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1914. 65 p.
(Folytatjuk)
