Minden azzal kezdődött, hogy a rozsdamentes törölközőtartó rúdjának egyik vákuuma megadta magát, és akárhogyan is próbálkoztunk, nem akart a falra cuppanni, még különféle praktikák árán sem, sőt a ragasztót és a szilikont is ledobta magáról. Eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt vásároltam pár darab virág és lepke formájú műanyag akasztót, gondoltam, egy ideig megteszik, amíg nem találunk jobb megoldást. Igen ám, de meg kellett keresnem őket a tárolóban, mert arra már nem emlékeztem, hova is rejtettem el. Emiatt mindent kipakoltam a szekrényből, polcról polcra haladtam, de csak egy részüket sikerült megtalálnom. Viszont olyan kacatok is a kezembe kerültek, amelyeket már korábban kerestem. Ez általában így szokott lenni: amikor valamire nagy szükségünk van, nem bukkan elő, ellenben megtalálunk helyette mást, amiről eddig fogalmunk sem volt, hova raktuk el. Ebben a kutakodásban ráleltem olyan dobozokra is, amelyeknek gyermeki izgalommal csodálkoztam rá a tartalmára. Egész délutánt eltöltöttem azzal, hogy ide-oda pakolgattam a dolgokat, és miközben egyes tárgyak láttán elöntött a nosztalgia, az is világossá vált számomra, hogy nagy részükre nincs is szükségünk. Ezeket már nem raktam vissza, hanem egyenként lefényképeztem, és feltettem egy újvidéki adományozócsoportba. Így gazdára találtak az eper formájú gyertyák, ceruzahegyezők, fényképtartók, falitányérok, régi golyóstollak, bontatlan harisnyanadrágok, valamint két női táska, a nagymamám tésztakészítő darálója és egy nyakkendő is, engem pedig jó érzéssel tölt el, hogy mások örömüket lelik bennük.
Ez annyira fellelkesített, hogy elkezdtem kirámolni a gardróbszekrényt is. Annak már kevésbé örültem, hogy próba közben a farmernadrágjaim nagy része nem jött rám. Néhányat félretettem a „ha majd lefogyok” nevezetű kupacba, a többitől pedig könnyes búcsút vettem. Egy részét elpostáztam az unokahúgomnak, a többi sorsával kapcsolatban pedig az az ötletem támadt, hogy megpróbálom értékesíteni egy használt ruhákat árusító oldalon. Ott már korábban vásároltam, ismerős volt a terep. De mielőtt a saját „kinőtt” ruháimat áruba bocsátottam volna, kicsit szétnéztem mások kínálatában. Titokban abban reménykedtem, hogy találok olyan nadrágot, amely nem feszül rajtam, hanem kényelmesen érzem benne magam. Ötvenen túl már nem annyira a divat, hanem a kényelem számít. Kiválasztottam legalább tíz farmert, és írtam minden eladónak, hogy biztos, ami biztos, küldje el a nadrág pontos paramétereit, olyanokat, mint derék- és csípőbőség, valamint a lábszár hossza, és az is érdekelt, van-e az anyagában elasztán, mert az sem mellékes, hogy felhúzáskor tágul-e vagy sem. Néhányan válaszoltak, többek között egy újvidéki ingatlanos hölgy, akivel a Mercator parkolójában beszéltük meg a találkozót. Amikor kitárta a csomagtartó ajtaját, csak ámultam és bámultam a kínálaton. Kiválasztottam három nadrágot, kifizettem, és abban maradtunk, ha nem jók, visszaveszi. Még az este kimostam őket, de másnap hatalmas volt a csalódás, mert az egyiket be sem tudtam gombolni, a másik kettő pedig szorított. Írtam a hölgynek, hogy sajnos, egyik sem jó rám. Felajánlottam, elvisszük mi a nadrágokat, de ő ragaszkodott hozzá, hogy eljön értük, és így is volt. Nem győztem bocsánatot kérni, ő pedig győzködött, hogy erre semmi szükség. Kedélyesen elbeszélgettünk, és ment mindenki a maga útjára.
Egy másik eladó portékája annyira megtetszett, hogy napokon át lestem a válaszát. Teljesen reménytelen volt a helyzet, mert már két hónapja nem járt az oldalán. Gondoltam egyet, és írtam azoknak a vásárlóknak, akik a vele lebonyolított adás-vételt osztályozták és véleményezték. Közülük ketten elküldték a hölgy telefonszámát. Írtam neki egy üzenetet, hogy beleszerettem a nadrágjába, és ha még nem adta el, szívesen megveszem. Nagyon megörültem, amikor azt válaszolta, hogy még megvan a nadrág. Megtörtént a tranzakció, és azóta a fekete farmernadrág már itt lapul a szekrényemben.
Egyébként tőlem nem áll távol az ilyen detektívmunka. Ha valamit nagyon szeretnék, akkor annak eléréséhez nem sajnálom az időt, sem a ráfordított energiát. Így sikerült megszereznünk a garázsunkat is. Ugyanis a hölgy tévesen írta ki a garázsajtóra ragasztott cetlire a telefonszámát. Hiába hívtam, azt a választ kaptam, hogy a szám nem kapcsolható. Kitartó munkával kinyomoztam, hogy kié a garázs, és hogy egy 1-es lemaradt a telefonszám végéről. Mondtam is a hölgynek, hogy másé nem is lehet a garázs, hiszen ha én nem nyomozom ki fáradságos munkával a teljes telefonszámot, a mai napig árulhatná. Igazat adott, és miénk lett a garázs.
A mai rohanó világban hajlamosak vagyunk elfelejteni a türelem fontosságát, pedig a kitartásnak megvan a maga jutalma – legyen szó nadrágról, garázsról vagy bármiről, amit szeretnénk, a végeredmény kárpótol bennünket a várakozásért és az erőfeszítésért.
Nyitókép: Fotó: Pixabay
