Itt ülök a hálószobában, ami épp dugig van pakolva mindenféle cuccal, és azon morfondírozom, vajon mikor jön el az az állapot, amikor nem pakolunk egyik szobából a másikba, amikor nem újítunk, javítunk valamit, hanem csak nyugodtan éljük a mindennapjainkat. Az utóbbi években állandó a széjjelség körülöttünk, és ezt kezdem egyre rosszabbul viselni. Mivel annyi pénzünk sose volt, hogy a házat egy-két nekifutásból felújítsuk, kétévente sor kerül valamilyen munkálatra és vele együtt az „áldott” cirkuszra. A 150 négyzetméteren mindig akad valami, aminek a helyzetén javítani lehetne, úgyhogy azt hiszem, el leszünk foglalva még egy ideig. Most épp padlót cserélünk két szobában és a falakat egyenesíttetjük, úgyhogy nemcsak rendetlenség lesz, hanem por is mindenütt. Hogy miért novemberben? Azért, mert ilyenkor ér rá a mester. Nem csak egyszerű padlócseréről van szó: fel kellett szedni a fél évszázados parkettát, ki kellett hordani az alatta lévő salakos földet és csak ezután jöhet a betonozás, majd az új padló lerakása és a falak kijavítása, mindez két szobában. A maradék kettőbe zsúfoltuk most be az összes cuccot, úgyhogy lépni is alig lehet, sötétben meg kész életveszély itt közlekedni.
Csak nézem a szoba közepére tolt kanapéra rápakolt könyveket, a fényképalbumokat meg az összes holmit, és nem is értem, hol a fenében fért el ez a sok cucc, de ami még ennél is jobb kérdés: vajon mindet vissza tudom majd pakolni? Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e erre a rengeteg holmira. Mivel abban a házban lakunk, ahol a nagyszüleim is éltek, meg ahol én is felnőttem, nagyon sok a rám maradt holmi. Dolgok, amik itt maradtak valakiktől, akik fontosak nekem és akik már nincsenek az élők sorában. Könnyű azt mondani, hogy meg kell szabadulni a felesleges holmiktól, nem kell a tárgyakhoz kötődni, de elszakadni annál nehezebb. Nekem legalábbis nehezen megy. Én még az a padlásra felrakós típus vagyok. Ami nem kell, azt vinném a padlásra, hogy tudjam, megvan még, de ezzel nem mindenki egyezik itthon, úgyhogy sakkozunk. Egy részét felvisszük, a másik részén meg túladunk. Amin túladunk, az nehéz elválás számomra, és hiába érvelek magamnak, hogy talán jobb lesz így, nehezen szánom rá magam. Vannak viszont dolgok, amikben nem engedek. Ilyenek például a nagyszüleim szabóságából származó dolgok. A varrógépeket édesanyám használja, úgyhogy azok jó helyen vannak, viszont nekem fontosak a régi jegyzetek, azok a könyvelések, amelyeket a nagyapám vezetett, amelyekben felírta, hogy ki milyen kabátért, zakóért, kosztümért mennyit fizetett, ki milyen rendelést adott le. Régi divatlapot is őrizgetek, hisz még mindig emlékszem rá, hogy melyik kislányruhát akartam belőle megvarratni magamnak. Amerikai divatlapnak hívtuk, mert egy amerikai ismerős hozta a nagyszüleimnek és olyan csoda szép darabok voltak benne, hogy mindig szívesen lapozgattam és el is képzeltem, melyik hogy állna nekem. Szóval ilyesmiket őrizgetek, vigyázgatok és közben azért ezt-azt kiszelektálok, de csak a kevésbé fontosakat.
Felújítás ide vagy oda, nem dobunk ki mindent. Hagyni kell valamit az utókornak is. Nekik úgyse lesznek már ezek a dolgok ilyen fontosak, ők majd könnyebben megszabadulnak tőlük, én meg még őrizgetem őket egy kicsit.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
