A bogarak általában nemkívánatos vendégek a lakásban. A város hátránya, hogy az egyik legkitartóbb és legkellemetlenebb lakója a csótány. Ez a rovar kicsit sem szimpatikus látvány a konyhakövön – horrorfilmbe illő jeleneteket idéz fel sebesen sikló teste, vékony, barna lábainak hangja a hideg felületen… Sokszor úgy tűnik, mintha teljesen uralná a teret, és a legkisebb zörejre is sebesen reagál. Minden mozdulata kiszámíthatatlan, ezért nehéz bármit is tenni ellene anélkül, hogy ne rezzennénk össze rémületünkben. Iszony.
Gyerekkorom egyik visszatérő rémálma viszont a pókokhoz kötődik. A különféle növényekkel és fákkal körülvett falusi házban még ma is nagy örömmel húzódnak meg a különböző méretű és természetű nyolclábúak. Minél nagyobbak, annál ijesztőbb látványt nyújtanak éjjel, amikor a tévé fényében kirajzolódik az árnyékuk az ágy karfáján. Olykor egész hálókat szőttek a padláson, és mindig rettegve léptem be, félve, hogy azonnal rátalálok valamelyikükre. A csápjaik halk, de sejtelmes mozgása még inkább felerősítette a félelmet, mintha a sötétből kémlelnének. Rémület.
Nemrégiben új bogárfaj jelentkezett a lakásban. Apró, gombostűfejnyi teste, gömbölyű, mogyoróbarna háta a Fiat 500-as autómodellre emlékeztet. Kedvesen kipattanó szárnyacskáival lassan, de biztosan mozog a levegőben, és ha megunja, lehuppan a konyhaasztalra, apró lábain könnyedén eljut a cukortartóig. Itt mozgása kicsit tétova, mintha minden lépésnél gondolkodna, merre menjen: jobbra vagy talán balra. Apró csápjai állandóan rezdülnek, mintha a világ minden apró illatát és rezgését érzékelné. Egész lényéből árad a különös ügyesség: kicsi, fürge és gyors mozdulatú, de semmi ijesztő nincs benne – egy apró teremtmény, amely kíváncsiságot kelt.
Előszeretettel rejtőzik a lisztes papírzsákban, de talán a legnagyobb élvezetet az őrölt pirospaprika okozza neki, amelyben több tíz társával viszi végbe – akár napokig tartó – féktelen kicsapongásait. Felbukkan a mézestégelyben is – az édes nedű élvezete azonban minden alkalommal a halálba repítheti a kóstolót, ha túl mohón fogyasztja.
Nem ijed meg, ha finoman megérintjük a hátát – előfordul, hogy kibillen az egyensúlyából a cukortartóig zajló menetelés során, vagy félresikerül a repülés utáni landolás. Ilyenkor hátán fekve, tehetetlenül hadonászik a levegőben a lábacskáival, és hálásan mozgatja tapogató csápjait, ha visszabillentjük a lábaira.
Első találkozásunkkor mindketten zavarba jöttünk. Mi ez a lény? Vajon melyik bogárfajt képviseli? A fiam tőlem várta a gyors választ.
– Ő Peti.
Gondoltam, ez a spontán született név tökéletes lesz számára. Így vált a mi lakótársunkká, a kedves, barna bogár, Peti, anélkül, hogy tudtuk volna, pontosan milyen faj áll előttünk. Nem is lényeges. Azóta Peti egyre több helyen felbukkan a lakásban. Mostanra már a barátaink is ismerik őt: ha hallunk egy apró suhanást vagy látunk egy barna pöttyöt a konyhapulton, mindannyian mosolygunk – tudjuk, hogy csak a saját kis kalandját járja be. Néha úgy tűnik, mintha Peti tudná, mikor figyeljük: ilyenkor lassan megáll, felemeli a csápját, mintha integetne, és továbbindul a következő útjára.
Petinek, vagyis a Petiknek nem történhet semmi bajuk. A fiam védelmét élvezik. Még véletlenül sem szabad lesöpörni egyet sem a konyhapultról, mert azonnal felkiált, megakadályozza, hogy bárki bántsa őket, és különben is: „Ők a mi lakótársaink!” – mondja komolyan, miközben apró, barna pajtásait óvja, mintha valódi kis házi kedvencekről lenne szó. Így hát Peti és társai nyugodtan folytathatják a cukortartó és a pirospaprika körüli kalandjaikat.
Egyszer azonban véletlenül megtörtént a rémes baleset: a konyhaszivacs rossz helyre csúszott, és megölte a teásbögre mellett andalgó Petit.
– Ó, Peti!
A fiam teljesen ledöbbent, majd rögtön akcióba lépett: óvatosan megbökte a kis bogarat, de Peti sajnos nem mozdult. Apró, barna teste az asztalon feküdt mozdulatlanul. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő a konyhában. Rémület.
