Szegedi-Szabó Béla Balzsam című regénye a középkorba, a mai Zenta környékére kalauzolja olvasóit. A történet jórészt egy nevenincs kis faluban játszódik, amely a Csecs-tó fölött húzódó orompart dombján terül el, szikesek és végtelen kamillamezők szomszédságában. A település alapítója Balzsam Simon, aki a bibliai ősatyákhoz hasonlóan „annyi gyereket nemzett, amennyi csak belefért az életébe”, hogy benépesíthesse tómelléki „birodalmát”, s jó gazda módjára vezeti és igazgatja a terebélyesedő falu lakóinak ügyes-bajos dolgait. A természettel harmóniában, ősi egyszerűségben élő falusiak életét Jolivet atya érkezése bolygatja meg, ugyanis a pap az óbudai káptalan megbízásából a birtokhatárok ellenőrzését végzi, s jegyzékbe veszi a településen tapasztaltakat. Megalapozottnak tűnik Balzsam Simon félelme, aki attól tart, hogy a pap megjelenése felborítja idilli kisviláguk nyugalmát, hisz az összeírások nyomán félő, hogy adófizetésre kötelezik majd őket, esetleg illegális földfoglalókként egyéb megtorlásokra is számíthatnak. A valódi változás azonban mégsem az egyház, hanem egy Varu névre hallgató csavargó révén jön el, aki nincstelenként vetődik a településre, ám hamar észreveszi a meggazdagodás kínálkozó lehetőségeit, és mohó kereskedőként szerzi meg, majd bocsátja áruba a település természeti értékeit.
A regénybeli, több szálon futó eseménysor azonban jóval több egy ízesen elmesélt, fordulatos történetnél, hiszen olyan gazdag utalásrendszerrel, történelmi, művelődéstörténeti és vallástörténeti allúziókkal, sőt mitikus és biblikus motívumokkal gazdagította a szerzője, hogy sokadik nekifutásra is újabb és újabb jelentésréteget tud felfejteni belőle az olvasó. Miként a borítóján domináló pelikánmotívumból sejthető: hangsúlyos a kötet vallási jelképrendszere, azon belül is elsősorban a pelikánhoz kapcsolódó tartami háttér. A gödényként is ismert pelikán ugyanis a középkori bestiáriumok és a képzőművészet rendszeresen visszatérő toposza, illetve a keresztény hagyományban a 12. század óta a legkedveltebb Krisztus-szimbólumok egyike. Emellett, mivel vízben és a levegőben is otthonosan mozgó vándormadár, őselemek és világrészek közötti közvetítőként is tekinthetünk rá. Szegedi-Szabó Béla regényében e madár fogságban tartott, félvak szemlélőként, egyfajta isteni mindentudással és távolságtartással figyeli a teremtett világ lassú pusztulását. A pelikánon kívül a kötetbeli vallási jelképek sorába tartozik a kecske és a hal is, emellett gyakoriak a bibliai nevek, és felbukkannak szentírásból vett történet-utalások is. Annál is érdekesebb ez a „biblikus kötődés”, merthogy a regényben a vallás nem alapvető szervezőereje a falu életének. Az oda érkező pap csupán omladozó templomfalakat talál, és azzal szembesül, hogy a helyiek, ha olvasták is valaha a szentírást, aligha emlékeznek belőle sok mindenre, inkább a vajákossághoz, babonasághoz kapcsolódó hitvilág áll hozzájuk közelebb, még a falu orvosától, Saturnius doktortól sem idegen az ilyesmi, a gyógyítást ugyanis időnként sajátos praktikákkal ötvözi. Legfeljebb a csodába vetett hit lehet a kapocs a falusiak életszemlélete és a vallás között, hiszen a csoda a helybéliek életében ugyanúgy felbukkan, ahogy benne foglaltatik sok bibliai történetben is. Az persze vitatható, hogy a regénybeli csodák valóban csodák-e, vagy csak a mindennapok részei, legfeljebb a „tudatlan” szemlélő szempontjából tűnnek annak, s ugyanez felmerülhet egyes bibliai események kapcsán is. Példa erre a falualapító Balzsam Simon esete, akit hosszas távolléte során jelképesen „eltemetnek” a falusiak, majd egy sajátos „feltámadás” során tér vissza ismét közéjük. A falusiak szemében kétségkívül csodaszámba megy, hogy Balzsam Simon röpülve tért vissza közéjük, mit sem tudnak arról, hogy mindez Saturnius doktor agyafúrt találmányának köszönhetően valósulhatott meg. Balzsam Simon története összeköszön a Péter apostol apokrif irataiból ismert esettel, mikor is Péter apostol megkíséri leleplezni a Rómában tevékenykedő Simon mágus hamisnak tartott csodáit, köztük hihetetlen égbeszállását. Bár a vallástörténet Simont szemfényvesztőként tartja számon, a köztudatban magatartásának többféle értelmezése maradt fenn. Személyiségével foglalkoztak különböző művészeti alkotásokban, köztük például Enyedi Ildikó Simon mágus című filmjében. Enyedi Ildikó Simont tisztánlátó, a „tudás” birtokában lévő személyként ábrázolja, akinek nincs különleges képessége, csupán azt tudja, amit mindenki tudhat, csak másnak valahogy nem jut eszébe soha. Ehhez a Simon-értelmezéshez közelít Szegedi-Szabó Béla is Balzsam című regényében, amelyben főhőse révén szemlélteti a hétköznapi csoda mibenlétét: egészen pontosan azt az ősiséget és természetességet, és talán azt a tisztaságot is, amit a természeti népek mondhatnak magukénak, amit még nem szennyez be a kapzsiság és az érdek, a mások elnyomása. Csupán Balzsam Simon képes a regényben úgy tekinteni a környezetére és úgy látni a körülötte élőket, ahogy azok önnön valójukban vannak: szépnek, értékesnek, mulandónak. Az általa készített szobrokban a falusiak csak nehezen ismernek önmagukra, s mágusnak tartják Simont, amiért mindezt képes volt megragadni, ábrázolni. Holott Simon csupán egy olyan ideálisnak tűnő világnak a mementóját hozza létre, amelynek szükségszerűen meg kell semmisülnie. Hiszen ez a változás, a világ körforgásának törvényszerűsége.
Szegedi-Szabó Béla e regényének megírásával főhőséhez, Balzsam Simonhoz válik hasonlatossá, úgy örökít meg ugyanis egy letűnt világot, annak szereplőivel, hitvilágával, gondolkodásmódjával és világlátásával, hogy közben tudja: értékmentést végez. Legfőbb eszköze ebben a szó és a nyelv, amellyel olyan sűrű, szinte varázsos közeget teremt, hogy az olvasó úgy érzi, valakinek az álmába sétált bele, és szinte lehetetlen kijutnia onnan. Szegedi-Szabó regényének nagy erénye ez a márquezi atmoszférateremtés, aminek köszönhetően ismeretlenül is ismerős számunkra ez a porba és sárba hulló kis falu, a szikes csodás Macondója.
