Pista, a cimbalmos

Jobb lenne, ha a botrány elüléséig, illetve csillapodásáig nem jönne Belgrádba – tanácsolta 1974-ben, akkor mint a jugoszláv fővárosban szerveződő nemzetközi írótalálkozó főszervezője, Danilo Kiš, a mohácsi születésű, jelenleg Budapesten élő magyarországi szerb írónak, az akkor még Predrag Stepanov néven publikáló, ma már Predrag Stepanovićként ismert szerzőnek, aki ezt a második, immár megváltoztatott nevét mintegy két évtizeddel később törvényesítette, azaz 1993 óta használja hivatalosan is. Történt pedig, hogy néhány héttel korábban, a belgrádi Književne novine 1974. szeptember 16-i számában megjelent – akkor még Stepanov! –, a cimbalmos Pista értelmetlen halálának szomorú történetét feldolgozó elbeszélése (Smrt cimbalista Pište), amelyik egy magyarországi bűneset, egy váci gyilkosság történetét mesélte el, természetesen egy kicsit átalakítva, egy kicsit felnagyítva, egy kicsit kiszínezve, irodalmi és fiktív eszközökkel (is) feldolgozva. Ebből persze még nem lett volna botrány Belgrádban, csak hát a szerző – szándékosan – nem jelölte meg elbeszélésében, hogy hol játszódik a történet, annyi volt világos és egyértelmű csupán, hogy egy vegyes lakosságú, többnemzetiségű közegben. Jova Drndin, a szerb katona, előléptetésének napján elviszi alacsonyabb rangban lévő bajtársait a Pokol-csárdába mulatni, ahol a cigányzenészek csárdást játszanak. Ahogy az ilyenkor már lenni szokott, egy idő után már számlálatlanul fogynak és folynak lefele a torkokon a mindenféle italok, törnek a poharak, körbejár a prímás, gyűjti a borravalót a zsebébe, mint templomszolga az adományt a perselybe. Drndin, aki nemcsak ünnepeltnek, de főnöknek, császárnak, rangidősnek is tekinti magát ebben a társaságban, egy idő után kólót kezd húzatni a magyar cigányokkal, s áll a bál, megy a lumpolás órákon át. Egészen addig, amíg a zenészek csomagolni nem kezdenek. Drndin pedig egyre erőszakosabban követeli, hogy játsszanak tovább. A cigányok ismerik őt gyerekkora óta, még azokból az időkből, amikor az apja hordta ki a vásárba, s éppen ezért tudják róla, hogy ha egyenruhába bújt, ha nem, mégis csak egy utolsó utáni paraszt egy közeli tanyáról, nem nagyon adnak hát a szavára. Jova, a rangidős katona pedig sértve érzi tiszti méltóságát, becsületét. Majd amikor fegyverrel fenyegeti a zenészeket, hogy játsszanak, azok pedig a pisztoly csövébe nézve is a képbe röhögnek, lelövi a zenekarvezetőt, a cimbalmos Pistát. Drndin vallomásában, a novella utolsó két bekezdésében mondja el, hogy nem akarta megölni őt, de ebből a szituációból nem volt más kiút: megalázták őt rangidősként a katonatársai előtt, megsértették a tiszti méltóságát, ha nem teszi meg, akár már másnap levetheti az egyenruháját, nem tud többé bajtársai szemébe nézni.

Stepanović természetesen nem úgy írta meg elbeszélését, hogy a végén együttérzést váltson ki főhőse iránt, Drndin valóban ugyanolyan bunkó, utolsó utáni parasztként érvel még itt is, mint amilyennek a cigányok a kocsmajelentben elmondták őt. A botrány abból adódott, hogy a veszekedés hevében válogatott durvaságokat vágnak egymás fejéhez a szereplők, többször nemzeti alapon is, ahogy az már részeg hajnalokon ilyen helyzetekben lenni szokott. Cikkezett róla a Večernje novosti, a Narodna armija című lap, az újvidéki Dnevnik, a belgrádi Politika Ekspres, a Borba, és mások. Legérdekesebb mindezek közül talán éppen a Jugoszláv Néphadsereg lapjának, a Narodna armija című kiadványnak az említése, ugyanis Stepanović novellájának elején Drndin azzal dicsekszik, hogy „a mi dicső népi hadseregünk“ főhadnagyává léptették elő. A Kniževne novine említett számát, amelyikben az elbeszélés megjelent, a belgrádi kerületi ügyészség „átmenetileg” betiltotta, a szerkesztőség pedig a következő folyóiratszámban arra kényszerült, hogy magyarázkodjon az előállt kínos helyzet miatt. Mit tudhatta a felháborodott, beavatatlan belgrádi publikum, hogy a szerző soha nem volt Jugoszlávia állampolgára, soha nem élt az országban, így hát a „mi dicső hadseregünk” meghatározás alatt is nehezen érhette volna a Jugoszláv Néphadsereget. Ahogy ő maga mondja ma már, illetve a tavaly megjelent Usudne reči című kötetében (Radionica „Vencilović“, Budapest – Narodna Knjiga – Alfa, Belgrád, 2008.), ő a bűntény eredeti helyszínét, Vácot és környékét nem ismerte, ezért úgy képzelte el, hogy a novella cselekményét Mohács közelébe helyezi át, hiszen ott született, kiválóan ismerte a helyszínt, akárcsak a helyi Halász-csárdát. Az elbeszélésben nem nevezte meg sem a várost, sem környéket, ahol története játszódik, de mint mondja, a műben szereplő Pokol-csárda a látogatók, tehát a helyi lakosság nemzeti összetétele szerint viszonylag kis területen, Észak-Vajdaságban, vagy Dél-Magyarországon lehetne…

A szerző még az elbeszélés megjelenése előtt meghívást kapott a Szerbiai Íróegyesület védnöksége mellett 1974. október második felében tartott nemzetközi írótalálkozóra, amelynek főszervezője Danilo Kiš volt. A Književne novine betiltott lapszáma pedig szeptember 16-án jelent meg (október 1-jén már magyarázkodhatott is a szerkesztőség a novella közlése miatt…), így hát Kiš javasolta Stepanovićnak, hogy amíg a lárma el nem ül, inkább ne menjen Belgrádba…

Amikor nemrég a ViaMichelin című internetes útvonaltervező program segítségével összekötöttük Danilo Kiš gyermekkorának két meghatározó helyszínét (három részben: Kiš-értés, Magyar Szó, Kilátó, 2008. február 16., március 15. és április 12.), Montenegró történelmi fővárosát, Cetinjét, és a magyarországi Kerkabarabást (persze életének több más meghatározó helyszínét is össze lehetne így kötni, az utazás Szabadkától vagy Belgrádtól egészen Párizsig vagy Strasbourgig… az is kifejezetten izgalmas intellektuális kaland lehetne…), az elképzelt megérkezést követően vállalkoztam arra, hogy az interneten keresgélve gyűjtsek adatokat a faluról. Először a Zala megyei települések névjegyzékében bukkantam rá, majd a településtérképek között is megtaláltam, így egészítve ki Kerkabarabás térképével a ViaMichelin programjának segítségével megrajzolt útvonalat – mintegy a végcél definiálásaként. A települések címerei között azonban csak Karmacs, Kehidakustány, Kerecseny és Kerkaszentkirály címere volt fellelhető. Kerkabarabás, a címer nélküli település…

Akárhogy legyen is, ha Predrag Stepanović 1974-ben Danilo Kiš tanácsára le is mondta belgrádi utazását, és részvételét a Szerbiai Íróegyesület nemzetközi írótalálkozóján, egy izgalmas, nem kevésbé fiktív elemekben bővelkedő elbeszélést lehetne kerekíteni akár abból is, hogyan találkoztak ők ketten később, vagy akár ugyanabban az október második felére eső időpontban Kerkabarabáson, és koccintottak az átmenetileg – ugyancsak fiktív módon – oda telepített Pokol-csárdában, ahol a kocsmaasztalnál ülve a Vácott galád módon meggyilkolt cigányzenész lelki üdvére koccintottak, szerintem egy korsó sörrel, akármi lett légyen is a kedvenc italuk. Pista, a cimbalmos emlékére…