Nincs abban semmi meglepő, ha magyar költők, különösképp így ünnepek tájékán, verseket írnak néha Kossuth Lajosról (1802–1894). Persze, becsületes és tisztességes – olykor bizony elvárt – dolog március közepe táján az 1848-as forradalmunk nagyjaira emlékezni, rendjén is van ez így, s nincs is ezzel semmi baj. Sokkal ritkább, és éppen ezért különlegesebb eset azonban az, amikor külföldi, idegen nemzetek költői – akikkel kapcsoltban az elvárhatóság esetleges kényszere fel sem merülhet – szólítják meg verseikben forradalmárainkat. Így például Charles Algernon Swinburne (1837–1909) 1877-ben keletkezett Kossuth Lajoshoz (To Louis Kossuth) című költeményében is: „Apáink szemefénye is azóta. / Esthajnali jó csillagunk! neved – / mely délbe láng volt nagy idők felett, / hogy harminc év előtt állott a próba // s orkánosan rázkódott Európa / villámba, szélbe – még ma is nevet, / s uj korban új kor hirdetője lett. / De nem a múltért dícsérünk, hunyóba, // Kossuth, ki szívünknek, mint Landor, áldott, / hanem mivel a hangod most kiáltott, / az Isten trombitája, és a rossznak // most törsz neki villámszóró kezeddel, / s kardoddal, melynek éle nem veszett el. / Most vágsz oda a zsarnoki orosznak.” (Kosztolányi Dezső fordítása.)
Kócos, csapzott, hosszú hajú fiatalként ábrázolta Algernon Charles Swinburne-t festményén William Bell Scott (1811–1890), akit elsősorban ugyancsak költőként ismerünk, de aki a főleg történelmi képeiről ismert skót festő bátyja, David Scott (1806–1849) mellett ugyancsak kiválóan bánt az ecsettel és a színekkel. Az ifjabb Scott már fiatalon tanult festészetet, de időközben publikálni kezdte verseit skót magazinokban. Amikor 1837-ben szülővárosából, Edinburgh-ból elköltözött Londonba, első komolyabb sikereit is festőként érte el. Az addig különböző intervallumokban keletkezett versei – mint feljegyezték róla: William Blake (1757–1827) és Percy Bysshe Shelley (1792–1822) érezhető hatása mellett –, egyszerűen csak Poems címmel 1875-ben jelentek meg. A kötethez részben ő maga, részben pedig a holland származású, de életének és alkotómunkájának jelentős részét Britanniában töltő képzőművész, Sir Lawrence Alma-Tadema készített rézkarcokat.
Swinburne, az ellentmondásos költő, aki saját korában szado-mazochistának, halálimádónak, vallásellenesnek, és az ógörög költőnő, Szapphó előtt tisztelgő versei miatt a női homoszexualitást, a leszboszi szerelmet éltetőnek bélyegzett verseivel keltett megbotránkozást, 1877-ben nem az ekkor már évtizedek homályába vesző forradalom apropóján szólította meg Kossuth Lajost, amikor így fogalmazott: „a hangod most kiáltott, / az Isten trombitája, és a rossznak // most törsz neki villámszóró kezeddel”. Kossuth – akinek az amerikai Capitoliumban álló mellszobrának posztamensébe vésve máig is az feljegyzés olvasható, hogy ő a magyar demokrácia atyja („Father of Hungarian democracy”) – ekkor már a turini remete visszavonult életét élte a Torinó melletti Collegnóban, és hiába próbálta meg épp ebben az esztendőben egy mintegy százfős ceglédi küldöttség rábeszélni, hogy térjen haza, és legyen a város országgyűlési képviselője. Kossuth fogadta a „turini százakat”, valószínűleg kellemes beszélgetés lehetett, ami ekkor közöttük lezajlott, melynek során megvitatták az aktuális helyzetet, a legfontosabb politikai ügyeket, de az ekkor már hetvenöt éves államférfi mégis hajthatatlan maradt. Sőt, valószínűleg felettébb kellemes beszélgetés lehetett, ha már Cegléden oly büszkeséggel emlékeztek vissza a későbbiekben a küldöttség sikertelen, kudarccal végződött itáliai zarándoklatára, hogy még évekig megünnepelték az utazás és a találkozás évfordulóját…
A forradalom esztendejének eufóriája 1848-ban az egész akkori országra kiterjedt, s feljegyezték azt is, hogy a „magyar nemzeti törekvések után jelentkeztek a románok és a szászok is. A nemzeti és társadalmi téren is új lehetőségeket kereső román nemzeti mozgalom addig aligha sejthető erővel bontakozott ki. Kezdetben úgy látszott, a forradalmi átalakulás örömében a nemzeti ellentétek talán háttérbe szorulnak. A marosvásárhelyi tüntetésen román ügyvédgyakornokok is lelkesen részt vállaltak, de amikor a város főterén felhangzott Petőfi Sándor Nemzeti dala, kiderült, hogy a két önálló nemzeti ideológia hívei nem egyesülhetnek. Hiszen bár közös a kérdés, hogy »Rabok legyünk, vagy szabadok?«, de a válasz első részét: »A magyarok Istenére / Esküszünk«, már nem akarták vállalni a nemzeti érzésükben megerősödött román fiatalok.” Kiválóan reflektálnak ezekre az eseményekre, és a maguk módján ki is egészítik mindezt a havasalföldi forradalom egyik vezetője, Nicolae Bălcescu (1819–1852), a Kossuthtal 1849-ben, népe szabadságküzdelmére szövetkezett bukaresti forradalmár gondolatai is, amelyeket – sajnálatos módon – már csak megkésve, a szabadságharc leverése után fogalmazott meg: „Az Erdélyben megoldandó kérdés az volt és ma is az, hogy nem azt kell tenni, amit románok, magyarok, szászok és székelyek külön-külön akarnak: egyikük maradjon az országban, a többi népet pedig elűzzék, hanem ki kell kiáltani a közszabadságot, vagyis az egyenlőséget az egyének és a nemzetiségek számára, és ezáltal keresni az egyetértést szövetségi államot hozva létre. […] Így hát a románok és a magyarok 1848-ban, egymás ellen harcolva, egyazon téves elvből indultak ki, és egyazon szolgaságba estek.” Ahogy Kossuth, úgy Nicolae Bălcescu is a mai Olaszországban hunyt el, utóbbi az akkoriban még az 1816 és 1861 között fennálló Két Szicília Királyságához tartozó Palermóban.
Nemcsak Swinburne és a Ceglédről indult „turini százak” érezték 1877-ben még mindig kifejezetten élénknek és erősnek, egyszersmind valósnak Kossuth hatását, hiszen alig néhány évvel később, az 1880-as években az akkori Torontál vármegyéhez tartozó, vajdasági Egyházaskéren jegyezték fel azt a magyar népdalt, amelyik így élteti Kossuth Lajost: „Kossuth, kedves polgártársunk, / Búterhölve sose lássunk! / Fogd föl buzgón ügyinket, / Arra kérjük Teremtőnket, / Áldjon mög! // Kossuth a magyar möntője, / Áldja mög a Teremtője, / Mond a magyar örök hálát, / Mögkönnyíti terhös vállát / Általa. // Széttört a magyar bilincse, / Szabadság a nemzet kincse; / Él hazánk, hazák hazája, / Azt zengje a magyar szája, / Míg csak él!” Igaza lehetett hát a brit költőnek, ne kételkedjünk benne, amikor úgy fogalmazott, hogy „Nem a múltért dícsérünk, hunyóba”… De nem ám! Hiszen a forradalom és szabadságharc eseményei, minden, ami 1848-49-ben történt, ma már történelem, se több, se kevesebb, és ilyen formájában rendkívül fontos. Sokkal fontosabb azonban az, hogy nemcsak a vívmányok, de alkalmasint az akkor elkövetett hibák is tovább élnek, s Kossuth, Petőfi, de soroljuk ide akár Bălcescut is, mint történelmi nagyjaink hangja, most, ma is itt kiáltanak, mint az Isten trombitája, mely a rossznak tör neki… Nem kell, hogy abszolút hallásunk legyen, nem, még véletlenül sem, csak legyen érzékeny fülünk, legyenek kiélezett érzékeink meghallani e trombitaszó figyelmeztető hangját ma is, hogy ne ismételgessük kényszeredetten a múlt hibáit. És azért is, hogy a nemzetünk nagyjai előtt tisztelgő ünnepünk ezzel együtt is méltóságteljes legyen.
