Térden állva ábrázolta Szabó Tamás Odipus és a Szfinx című festményén Théba, gúnynevén dagadtlábúnak is nevezett uralkodóját. A kép két szereplőjének alakja elmosódott, de a szfinx vonásai mintha mégis valamivel energikusabbak lennénk. A szülővárosába ekkor visszaérkező Oedipusz (aki az adott pillanatban még nem is sejti, hogy saját szülővárosában jár…) bal karja megfeszül, kezét ökölbe szorítja, válla és izmos hátának kontúrjai erőtől duzzadnak. Ez adja a kép mozgalmasságát. És talán a feszültségét is. A festmény érdekessége, hogy a Kadmos városát tizedelő oroszlántestű szárnyas csodalányt a szerző, teszem azt, nem a Théba feletti hegyekben, vagy egy sziklán kényelmesen elhelyezkedve ábrázolta, hanem egy posztamenst, egy talapzatot adott alá – mintha szobor lenne – az üres, talán sík térben. Mintegy piedesztálra emelte a talány szörnyét: csak az válthatta meg tőle a várost, aki talányát meg tudta fejteni.
A témát az évszázadok során persze művészek sokasága dolgozta fel, köztük Gustave Moreau (1826–1898) francia festő, a szimbolizmus egyik elindítója is, akinek műveiből a budapesti Szépművészeti Múzeumban 2009. február 19-én nyílt több mint százhatvan alkotását bemutató kiállítás. „A kiállítás kurátora (Tóth Ferenc) Moreau festészetének újszerűségét, a modern művészet előfutáraként betöltött szerepét kívánja hangsúlyozni. A válogatás a festő legkedveltebb mitológiai, illetve mitikus alakjai (Orpheusz, Prométheusz, Herkules, Jupiter, Léda, Salome, Egyszarvú) köré szerveződik. Az életműben kiemelkedő fontosságú művekhez kapcsolódó kisebb festményeken, tanulmányokon, rajzokon és akvarelleken keresztül válik érzékletessé, hogy az újabb és újabb variációk kialakítása során hogyan jut érvényre a művész szabad alkotói fantáziája és technikai leleményessége” – olvashatjuk a múzeum közleményében. Moreau festményén a szfinx Oedipusznál jóval kisebb termetű, mellső mancsával a férfi mellkasát átkötő övbe kapaszkodik, amikor felmászik az egyenes és merev tartású dalia felső testére, majd szárnyát hátracsapva, várakozásteljesen és magabiztosan néz a szemébe, mintha nem is számítana arra, hogy a talány talán még aznap megoldódhat. Szimpatikus momentuma a festménynek, hogy a csodalány hátsó lábát óvatosan, a férfi combján, mintha annak testi épségét óvná, az Oedipusz testéről leomló tógára támasztja, nehogy éles oroszlánkörmével felsebezze bőrét. A kép előterében, alul csak egy emberi lábfejet láthatunk, a hozzá tartozó lábszár és test már kilóg a kompozícióból. Ezzel is jelezve, hogy a talány megoldására induló nemes és elszánt férfiak közül már oly sokan elhullottak. Aki pedig megválaszolja a kérdést, a város uralkodójává válhat, jutalmul kapja a királyságot és Iokaszté királynő, az utolsó Labdakida-király özvegyének kezét.
A Szépművészeti Múzeumban látható kiállítás a párizsi Gustave Moreau Múzeummal együttműködésben jött létre. A művek – egy kivételével – a művész műteremlakásából kialakított múzeum gyűjteményéből érkeztek Budapestre. A Musée d’Orsay hozzájárulása révén ezek sorát egészíti ki a festő munkásságának egyik korai főműve, az 1866-ban kiállított Orpheusz. A „szabad fantáziával megalkotott, erős színvilágú, heves gesztusokkal festett kompozíciók olykor az absztrakció határáig jutnak. Ekkor [az 1880-as visszavonulása, illetve a közszereplés elől való elzárkózása után – Sz. P. A. megj.] készült alkotásai rejtve maradtak a külvilág elől, és csak több mint fél évszázaddal a művész halála után fedezte fel őket a szakmai publikum, és ismerte meg a közönség” – olvashatjuk a közleményben.
A francia születésű, de New Yorkban élő szobrász és festőművész, Louise Bourgeois egészen más megközelítésben és egészen más felfogásban dolgozta fel az ógörög mitológia thébai mondaköréből vett témát Oedipusz című alkotásában. A textúra, festett fa, üveg és acél alkalmazásával készült, üvegdobozba zárt kisplasztikai kompozíciójában, illetve installált objektjében a történet több elme is megelevenedik. Mintha egy kis kiállítás lenne ez a kiállításban (mármint nem a Szépművészeti Múzeumban május 3-ig látható Gustave Moreau-tárlaton, hanem Bourgeois bármelyik saját kiállításán…), egy kis eszközraktár a mitológia kellékeiből. Amelyikből szabadon és kedvünkre válogathatunk: láthatjuk Iokasztét, karján a csecsemő Oedipusszal, a gyermekkel, akitől egy baljóslatú jövendölés miatt idejekorán meg akarják szabadítani a várost; itt van a történet végén már testvére-leánya oldalán vakon bolyongó dagadtlábú, az egykori, ekkor már ex-uralkodó; a kompozíció középpontjában helyezkedik el a kecses pózban fejét magasra emelő szfinx; kicsivel mögötte pedig a városra dögvészt hozó bűnös nemi aktust láthatjuk, amikor Oedipusz a saját édesanyjával, Iokasztéval közösül, majd saját féltestvéreit, Antigonét és Iszménét nemzi. De vajon bűnnek minősíthető-e az a tett, melynek elkövetésekor nem tudunk róla, hogy vétkezünk? A ma hatályos felfogás szerint nem mentesít a szabályok betartása alól az, ha a szabályokat nem ismerjük…
Szophoklész, az antik görög tragédiaköltő Oedipusz király című művében is dögvészt hoz a városra a bűn, amit úgy követnek el, hogy anyja és fia nincsen tisztában szexuális kapcsolatának bűnösségével. A mitológia istenei azonban bőven adnak nekik időt a vétkezésre… Sokáig békében uralkodnak. Már közös gyermekeik is szinte felnőttekké cseperednek, mire eljön a dögvész Thébára: a nép ekkor esdeklést jelképező olajágakkal jelenik meg a király színe előtt. Egyik kedvenc monológom a drámairodalom történetéből a pap ekkor elhangzó szövege, amelyben szószólójukként meséli el, hogyan pusztul a nép, és oltalomért esedezik. Oedipusz is elkeseredett, amikor tapasztalja a város romlását, és ezért küldi el sógorát, Kreónt a pythói jóshelyre, hogy tudakolja meg, mi az oka a vésznek, és hogyan lehetne azt orvosolni… A választ már ismerjük, évszázadok óta, mégis izgalmas, hiszen művészek – akárcsak Gustave Moreau, Louise Bourgeois vagy Szabó Tamás – mindig találnak olyan új formát, amelyben újszerűen ábrázolhatják. Ezzel is jelezve azt, hogy az ókori mitológiai történtek soha nem évülnek el.
