Életműdíjjal tüntették ki Bacsó Péter filmrendezőt az idei, sorrendben immár negyvenedik, tehát jubiláris Magyar Filmszemle megnyitó ünnepségén. Habár újságírói munkámból kifolyólag rendszeresen részt kell vennem ehhez hasonló rendezvényeken, mégsem szeretem a protokolláris eseményeket, így hát, ha csak tehetem, szívesen engedem át kollégáimnak ezt a lehetőséget. Így a filmes mustra megnyitójára idén sem mentem el… Talán most az egyszer mégis hiba volt. Másnap aztán ugyanis megdöbbenve láttam az egyik internetes portál fotógalériájában az ünnepélyes megnyitóról készült felvételek között, hogy Bacsó Péter, az 1928-ban Kassán született művész tolószékben ülve vett részt a rendezvényen, és kétfős egészségügyi személyzet vigyázott rá.
Az idén nyolcvanegy éves rendező még mindig aktív, megromlott egészségi állapota ellenére sem adta fel, a most bemutatott Majdnem szűz című filmje a korát meghazudtolóan fiatalos és lendületes, és – mint legnagyobb alkotásainak többsége – egyszerre szórakoztat és dolgoz fel komoly társadalmi problémákat. Bacsó rendezői filmográfiájából kedvencemként talán A tanú (1969), a Te rongyos élet! (1983) és a Hamvadó cigarettavég (2001) című műveit emelném ki; valamint a Két félidő a pokolban (1961) című Fábri Zoltán-filmet említeném, melynek Bacsó a forgatókönyvét írta. A sznobizmusra is hajlamos magyar filmkritika egybehangzó véleményével ellenkezve én előző filmjét, a De kik azok a Lumnitzer nővérek? (2006) címűt is szeretem…
Bacsó Péterrel immár tizenhat esztendővel ezelőtt, 1993-ban, a Kapun kívül című, elsősorban prózaantológia (de néhány vers is belecsusszant…) megjelenése nyomán ismerkedtem meg. Bízom benne, hogy senkink sem kell ma már túl részletesen ecsetelnem, hogy Pelikán elvtárs, azaz Pelikán József gátőr – Kállai Ferenc kiváló tolmácsolásában – A tanú című film főszereplője. Innen ered hát a Pelikán Kiadó névválasztása is, ugyanis a rendszerváltás éveiben Bacsó Péter partnerével, Tarján Miklóssal közösen könyvkiadót alapított. A Kriterion Kiadóval együttműködve ők vállalták fel 1993-ban a határon túli magyar prózaírók antológiájának megjelentetését.
Volt a múlt század kilencvenes éveinek első felében (1992–1994) egy, a Családi Kör című hetilapban futó sorozatom Egy színinövendék naplójából címmel, amelyikben különböző, főleg színházi, irodalmi és közéleti feljegyzéseket adtam közre. Persze készültek időközben olyan naplójegyzetek is, amelyeket annak idején nem közlésre szántam, mert annyira munka- vagy magánjellegűek, esetleg egyszerűen csak privát vonatkozásúak voltak. Akkoriban pedig igencsak rossz időket éltünk, a régi Jugoszlávia épp háborús körülmények közepette hullott sok-sok apró utódállamra szétfele, mozgósítások, hiperinfláció, minden, amire még emlékezhetünk… Voltak amolyan félhivatalos, talán magánjellegű utazási vállalkozások, amelyek a bevásárló-turizmus jegyében fél- vagy egynapos shoping-túrákat szerveztek Magyarországra, Szegedre vagy Budapestre. Egy ilyen, Topolyáról induló utazásra befizetve utaztam fel az év decemberében a magyar fővárosba, hogy felvegyem, és ott helyben azonnal el is költsem a Kapun kívül című antológiában megjelent novelláimért járó tiszteletdíjamat.
Hazaérkezve pedig ott ültem a topolyai buszállomáson, a Szabadka felől érkező, Újvidékre induló járatra várva, amikor egy naplóbejegyzésben elmeséltem, füzetlapra vetettem a Bacsó Péterrel való megismerkedésünk történetét. A rendezővel aztán később több interjút is készítettem az Újvidéki Rádió akkoriban igencsak népszerű Szombati Találka című ifjúsági műsora, valamint a Magyar Szó és a Képes Ifjúság számára, hol csak telefonon, hol pedig élőben is, amikor Vajdaságba látogatott filmjeinek vetítéseire. Többek között pedig épp a napilap számára abban az évben is (1994 vagy 1995 lehet, ha jól emlékszem, de könnyűszerrel visszakereshető…), amikor a Filmvilág című szaklap FilmSzemlesütve címmel közölt összefoglalót a magyar filmek mustrájának aktuális esztendei felhozataláról. Akkoriban én a Magyar Szó művelődési rovatának munkatársaként az újvidéki szerkesztőségben ücsörögve kérdezgettem telefonon Bacsó Pétert arról, hogyan értékeli a bemutatott filmeket, de ugyancsak könnyűszerrel visszalapozható, hogy melyek voltak azok az alkotások, amelyekről a Filmvilág kritikusai úgy tartották, hogy csak lesütött szemmel lehet beszélni róluk. Akármilyen címszavak is kerülnének fel erre a listára, az idei felhozatal jó eséllyel indulhat azért, hogy elhódítsa tőlük ezt a szójátékkal alkotott, igencsak tömör és szemléletes értékelést. Természetesen Bacsó Péter Majdnem szűz című filmjének kivételével – mondom ezt azért is, mert egy héttel ezelőtt azt ígértem, hogy ezúttal a tisztelni rendelt kivételekkel foglalkozom majd. Az ígéret pedig szép szó, de a Landwirtschaftlicheausstellung még szebb! Hát most ez is megtörtént…
A topolyai buszállomás kockásabroszos kávézójában füzetlapra körmölt naplóbejegyzés, amelyben a Bacsó Péterrel való megismerkedés igaz történetét elbeszéltem, az Egy színinövendék naplójából című sorozatban közlésre le nem adott részletek közé tartozik, mindeddig csak macskakaparásszerű kézírásomban volt meg. Előkerestem most végezetül ennek egy rövid részletét:
„Topolya, 1993. december 7., kedd
[…] A váratlan/véletlenszerű megismerkedés Bacsó Péterrel: Tarján Miklóssal, a kötet egyik felelős kiadójával, a Pelikán Kiadó egyik társtulajdonosával úgy beszéltem meg még két héttel ezelőtt – amikor először szóba került az utazás lehetősége –, hogy szombaton tíz és tizenkét óra között várni fog a kiadóban. Tizenegy volt, mire odaértünk. Előbb persze még azt sem tudtam felbecsülni, hogy a várakozást a határon, a csúszós utakat és a várható havazást is beleszámítva, mikor érkezünk meg Pestre, nemhogy aztán még mikorra találunk oda az V. kerületi Irányi utca 17-be. […] No, mindezen viszontagságok ellenére tizenegy után néhány perccel már ott álltunk az Irányi utca 17. bejárata előtt, és csak bámultuk a sok táblát, címert, cégért, akármit, ugyanis az épület egy bérkaszárnyára emlékeztetett, melynek minden lakását, minden szobáját bérbe adták, és a legkülönfélébb intézmények, szervezetek, kiadók, irodák, kisiparosok stb… stb… stb… székelnek ott. Köztük a Pelikán Kiadó is.
Ott álltunk tehát a helybeli, budapesti szemnek, szemeknek, szempároknak nyilvánvalóan tehetetlenül, tehetetlenkedve. Ezért is szólíthatott meg bennünket az az akkor számunkra még ismeretlen, névtelen, hétköznapi járókelő is, akiről csak később derült ki, hogy tetőtől talpig, egyes szám első személyben Bacsó Péter:
– Kit keresnek – kérdezte.
– A Pelikán Kiadót – hangozott a válaszunk.
– Jöjjenek velem, én is oda megyek.”
Ha ilyen egyszerűen mennek néha a dolgok, felesleges is volna bonyolítani…
