Hasonló jelenetet olvashatunk Shakespeare Othello című tragédiájának végén is, amikor a velencei mór, felismerve, hogy mekkorát tévedett, s hogy mennyire lóvá tették, önmaga ellen fordítja kardját, mondván: „Megállj! / Egy szót avagy kettőt, míg indulunk. / Hogy szolgáltam Velenczét, – tudva van. / Erről elég. – A levelekbe majd, ha / Megírjátok a gyásztörténetet, / Úgy írjatok rólam, minő vagyok, / Szépítve nem, de feketítve sem. / Úgy fessetek le: mint ki nem okos, / De hő szerelmű; nem könnyen gyanús, / De ingerelve, féltésben dühöng; / Ki mint tudatlan indus, botorul / Eldobja a gyöngyöt, mi többet ér, / Mint népe birodalma; kinek szeme, / Mely könyben olvadozni nem szokott, / Úgy önti most megáradt csöpjeit, / Mint gyógyerős nedvét a mézgafa. / Irjátok ezt. S tegyétek még után: / Hogy Alepóban egykor, egy czudar / Kontyos török vert egy velenczeit, / S Velenczét káromolta, – a körül- / Metélt kutyát torkon ragadtam, és / Leszúrtam – így!” (Szász Károly fordítása.) Shakespeare-nél csak annyit olvashatunk a mór utolsó monológja végén zárójelben szerzői utasításként, hogy „Leszúrja magát”, de legfeljebb csak a torkon ragadott körülmetélt kutya említése utalhat ennek módjára. Vélhetően ez indította Giuseppe Verdi olasz zeneszerzőt, és a librettó szerzőjét, Arrigo Boitót arra, hogy a brit tragédiaköltő műve alapján készült opera Otellója már átvágja a saját torkát… Habár, valljunk meg, akárhányszor viszik is színre ezt a művet, mindenkor a rendezői megfontolás tárgyát képezi majd, hogy a velencei mór hogyan, mi módon követi el öngyilkosságát. Mindegy is, egyelőre maradjunk a szerzői elképzeléseknél.
„A mór kiséretében volt egy zászlótartó, megnyerő külsejű, de a legundokabb lelkületű, a minő valaha létezett. A mórnál, kinek sejtelme sem volt gonoszságáról, nagy kegyben állt, mert ámbátor nyomorult gyáva volt, büszke szavak alá úgy el tudta rejteni szivének gyávaságát, hogy valódi Hektornak vagy Achillesnek látszott. E gazember is magával vitte nejét, egy szép és tisztességes személyt, ki mint olasz nő, annyira megtetszett Disdemonának, hogy ez a nap legnagyobb részét társaságában töltötte. Volt e csapatban egy hadnagy is, ki a mór különös kedveltje, házának mindennapos vendége volt s gyakran evett az ő és neje asztalánál. Disdemona látva, mily nagyra tartja őt férje, maga is a legnagyobb jóakaratot tanúsítá iránta, mi a mórt igen megörvendezteté. A gyalázatos zászlótartó nem gondolva neje iránti kötelességére, sem a barátságra, hűségre és hálára, melylyel a mórnak tartozott, szenvedélyesen Disdemonába szeretett s elcsábítására törekedett; de nem merte megvallani előtte szerelmét, a mórtól való félelmében, kitől fölfedezés esetében nem várhatott mást, mint halált. Azért különféle titkos módokon igyekezett a hölgynek tudtára adni szerelmét. De ez minden gondolatával a móron csüggött, és nem vette észre sem a zászlótartót, sem más valakit, s minden, a mit megnyerésére tett, hiábavaló maradt. Ekkor azt képzelé, hogy Disdemona azért nem törődik vele, mert a hadnagyba szerelmes, s föltevé magában, hogy ezt eltakarítja az útból; a szerelem pedig, melyet Disdemona iránt érzett, a legkeserűbb gyűlöletté változott, s minden törekvése oda irányult, hogy a hadnagy meggyilkolása után, a mór épen oly kevéssé élvezze neje szerelmét, mint ő maga. És miután különféle gyalázatos és gonosz terveket megfontolt, végre elhatározá, hogy férje előtt házasságtörésről fogja vádolni és megérteti vele, hogy a hadnagy a házasságtörő” – írta elbeszélésében Cinthio, az olasz próza- és drámaíró, akinek művéből Shakespeare az Othello című tragédia témáját kölcsönözte.
Az opera végén Otelló még sokáig siratja meggyilkolt kedvesét. Félreértés ne essék, a gyilkossal, és senkivel, aki féltékenységből gyilkolni képes, nincs bennem együttérzés. Otelló ilyen konstellációban – az elbeszélés, a tragédia és az opera fennköltsége ellenére is – csak egy elvakult barom. A dráma nem az ő drámája, a tragédia nem az ő tragédiája. Sokkal inkább Desdemonáé és Emiliáé. Úgy látszik, a tragédiaköltészetben elsősorban a nők fizetnek rá… Habár Emilia szerepe a történetben kétesebb, mint a mór fiatal hitveséé, közös a sorsukban, hogy mindkettőjüket a férjük gyilkolja meg. Jó, Othello szerepe tisztázott, átverték, lóvá tették, palira vették, elkeseredésében gyilkol, majd amikor felismeri mindezt, magával is végez. Shakespeare annyiban megkegyelmez neki, hogy a végén a szájába adja a szavakat: „Úgy fessetek le: mint ki nem okos”. Hát nem az, valóban nem az…
Jago, a gonosz intrikus azért áll bosszút feleségén, Emilián, mert a nő elmondja az igazságot. Emilia jelleme kétes, mert a főgonosz feleségeként mindvégig a rossz oldalon áll. Othello azzal bízta meg őt, hogy kísérje el Desdemonát Ciprusra, amikor neki hadba kellett vonulnia. Az utazás során a két nő összebarátkozott, Emilia a mór feleségének hűséges és szerető bizalmasa lett. Az egyetlen hibát akkor követte el, amikor Jago sürgetésére átadta neki Desdemona később hamis bizonyítékként felhasznált keszkenőjét. A tragikus végkifejletnél aztán, Desdemona meggyilkolását felfedezve, elkeseredetten támadt Othellóra. Férje intrikái azonban, amelyekbe ő korábban nem volt beavatva (tehát bűnrészes igen, de bűntársa nem volt a mesterkedőnek…), Emilia előtt is csak ekkor lepleződnek le, s akkor mindent egyértelműen és őszintén elmesél. Jago pedig, hogy elhallgattassa, gondolkodás nélkül leszúrja őt. Emilia tehát egy sajátos, a rossz oldalon álló pozitív hőssé változik, kinek minden gonoszsága eddig is csak a férjéhez való hűségéből eredt. Szép kis paradoxon ez is, akármilyen megközelítésből méricskéljük.
Verdi operájában Otelló, miután már végzett Desdemonával, még hitvese szobájában énekel, Emilia pedig, aki a zörejekre ébredt, kintről elkeseredetten dörömböl a gyilkos gondosságával bezárt ajtón. A zenemű egyik legizgalmasabb motívuma ez. Halk zenekari felvezetés előzi meg, amelyik elsősorban a vonósokra épül, majd belépnek a dobosok, csúcspont, majd Otelló hangja a csendben, de az ajtó továbbra sem nyílik. A mór elküldené Emiliát, de a nő nem hallgat rá. Az irodalmi motívumok – az elbeszélésen, a tragédián és a librettón át –, évszázadosak… És évszázadokon át, egyre több és egyre több alakot váltva tovább élnek tovább. Akárcsak az emberi sorsok, amelyek apróbb módosulásokkal ugyanúgy ismétlik egymást, mint az egyik szerzőről évszázadok múltán is a másikra szálló történetek, amelyek mindig képesek hozzátenni valami újat a cselekményhez.
