Abból kiindulva, hogy Giuseppe Verdi, az olasz zeneszerző, és William Shakespeare brit tragédiaköltő is csak idős korában nyúlt Otelló, a velencei mór témájához, és csak pályafutása végén dolgozta fel annak történetét, úgy tűnhet, hogy ehhez a históriához, úgymond, öregségükre kezdenek el vonzódni a művészek. Ezt a feltételezést látszik igazolni az is, hogy Shakespeare Othellójának első nyomtatott kiadása csak a szerző halála után, 1622-ben jelent meg. Más kérdés azonban, hogy John Payne Collier (1789–1883), a neves brit Shakespeare-kutató és -kritikus – az Erzsébet királynő korabeli udvari ünnepélyek lajstromában (Accounts of the Revels at Court) – egy olyan feljegyzést talált, aminek értelmében a királyi színészek már 1604. november 1-jén előadták a velencei mór történetét. No jó, hát akkor tekintsük ezt a dátumot ősbemutatónak…
Akárhogy legyen is, mindig megkésettek az effajta felismerések, az ártatlanul meggyilkolt Desdemona életét már nem lehet visszaadni, s belátta ezt Otelló is abban a végzetes pillanatban, amikor Verdi operájának végén, miután átvágta a saját torkát, belekezdett a Csókáriába.
Collier szerint – akinek a felfedezése ma már önmagában is több mint egy évszázados múltra tekint vissza, nem kell hát csodálkoznunk azon, hogy azóta bőven jutott idő ennek kanonizálásra is – Shakespeare akár néhány esztendővel fiatalabban, több mint egy évtizeddel halála előtt is megírhatta a maga Othellóját. Csak a rend kedvéért néztem meg a Színházi kalauzban is a mű keletkezési időpontját, ahol ugyanezt az évszámot említik. Első magyar fordítását Boer Sándor készítette el 1794-ben, majd Vajda Péter következett 1842-ben, és alig tizennyolc évvel később, 1860-ban az a Szász Károly magyarította a kiváló brit tragédiaköltő szövegét, akinek fordításából nemrég én is idéztem, s aki a magyar kiadáshoz írt előszavában már akkor is – az akkor még élő – Collierre hivatkozott. Az Othellót magyar nyelven első ízben Kolozsváron játszották 1794-ben.
Ahogy a zeneszerző Giuseppe Verdi nagyságát sem homályosította el egy pillanatra sem, hogy pályája során több Shakespeare-művet is feldolgozott, úgy ma már senkinek nem jutna eszébe megkérdőjelezni a stratfordi mester életművét sem csak azért, mert műveihez számtalan esetben használt fel más szerzők műveiből merített forrásokat. Így például az Othello alaptörténetét is az olasz prózaíró és tragédiaszerző Cinthiótól (1504–1573) kölcsönözte. Nehezen boldogulhat, aki az interneten próbálna meg rákeresni manapság az ő nevére (hmmm… élethelyzetéből adódóan nem állt módjában blogot írni…), ugyanis a korabeli hatóságok által csak Giovanni Battista Giraldi néven jegyzett szerző írói álneve több formában is ismert: Cynthius, Cintio, Cinzio, Cinthio – épp attól függően, hogy melyik nyelven és melyik fordításban hogyan gondolták helyesnek átírni a talján szerző „eredeti” álnevét. Érdekes paradoxon ez is: melyik lehet az ÁL-név eredetije? Melyik az igazi álca? Ahogy most is, alig néhány napja, a hét elején zárult 40. Magyar Filmszemlén (2009. január 27.– február 3.) 1 című filmjével bemutatkozó fiatal – az álneve idegen hangzása ellenére is magyar – filmrendező, Pater Sparrow esetében is felmerült: polgári, a személyi igazolványában olvasható, vagy választott nevét kell eredetinek tekintenünk? Mint a vetítést követő sajtóbeszélgetésen elmondta: őt frusztrálja, ha a névválasztását, a választott nevét kell magyaráznia… Legyünk hát tapintatosak és megértőek, ne rohanjunk ennyire előre korokban és évszázadokban (már csak azért se, mert ha Pater Sparrow filmje előtt nem kell ugyan hasra esni, a fiatal rendező mégis a magyar filmes szakma idei legnagyobb ünnepének és jubiláris mustrájának egyik kiemelkedő alkotását készítette el…), hiszen azt sem tudhatjuk pontosan, hogy a 16. századi olasz szerzőt frusztrálta-e, ha választott nevének eredetéről és okáról faggatták. Erre utaló feljegyzések nem maradtak ránk, azaz az utókorra… Mert az utókor mi vagyunk!
Cinthio pályája során több színművet is írt, egyik kiemelkedő darabja az 1541-ben (el)készült, a címszereplő, Orbecche perzsa hercegnő történetét feldolgozó tragédia. Mai szemmel nézve talán azt mondhatnánk: jól elszúrta, hogy a velencei mór történtét nem dialógusokban, hanem prózában írta meg, mert igazán majd színmű formájában vált népszerűvé és világhírűvé. Azonban, ha összehasonlítjuk Cinthio – akinek magyar nyelvű szakirodalma, azaz percepciója lényegében nincs is – és Shakespeare mai ismertségét, talán nem is olyan rossz ez így, hiszen alapot szolgáltatott a drámairodalom egyik legnagyobb zsenijének egyik legnagyszerűbb tragédiájához. Akárhogy vesszük is, nem kis dicsőség ez sem… Verdi is – aki időközben, míg a mór történetén dolgozott (talán főhőse bőrszíne miatt?), afféle munkacímként mindvégig Csokoládétervnek nevezte készülő művét – több éven át dolgozott a történet alapján készült operán. Először időskori operáinak kiadója, Giulio Ricordi (1840–1912) említette neki egy közös vacsora közben 1879-ben, hogy Arrigo Boito Shakespeare Othellója alapján készít librettót, de ekkor – a sorsszerű vacsora másnapján – a szövegíró még csak egy vázlatot tudott neki megmutatni. Innentől számítva majd egy évtizednek kellett eltelnie, mire az elkészült operát a milánói Skálában 1887-ben bemutatták.
Cinthio – aki irodalmi tevékenységét teljes egészében a katolikus reformációnak rendelte alá – a velencei mór történetét Hecatommithi (avagy Ecatomiti címen is ismert…) gyűjteményében, a Boccaccio manírjában íródott száz regéjében dolgozta fel: „Élt egykor Velenczében egy vitéz mór, ki személyes bátorságáért és a háborúban tanúsított okosságáért és tehetségéért nagy kegyben állt eme város urai előtt, hol sokkal inkább igyekeznek az erényt megjutalmazni, mint bármily valaha létezett köztársaságban. Történt, hogy egy kiválóan szép és erényes nő, Disdemona nevű, szerelemre gyulladt a mór iránt, nem érzéki ösztönből, hanem szellemi tulajdonságainak csodálatából, és ez, kit a hölgy szépsége és nemes gondolkozása meghódított, hasonló érzelemmel viseltetett iránta. Viszonyuk oly szerencsés fejlődést vett, hogy házassági frigyre léptek egymással, ámbár a hölgy rokonai mindent megkisérlettek, hogy máshoz adják nőül. Míg Velenczében maradtak, a legnagyobb békében és egyetértésben éltek egymással, és semmi szó vagy tett nem fordult köztük elő, a mi nem a legbensőbb vonzalmat tanúsította volna. Ekkor azonban úgy történt, hogy a velenczei signoria felváltatá csapatait Ciprusban és a mórt nevezte ki az itteni sereg vezérévé.” És így tovább a közismert történet nyomán…
Kutatók feltételezik, hogy Shakespeare Chappuys Gabriel Ginthio francia fordításából ismerhette az „eredeti” történetet (bár találtam már olyan forrásokat is, amelyek valószínűsítik, hogy inkább az olasz eredetit ismerhette, így például Maurianne S. Adamsnál is…), de 1860-as magyar fordítója, Szász Károly hozzáteszi még ehhez a vélekedéshez: „nem lehetetlen, hogy azon időben megvolt e műnek angol fordítása is, mely azóta elveszett”. A Csokoládéterv azonban nem kutatott efféle források után, Verdi nagyon is beérte azzal, ahogyan Shakespeare feldolgozta a történetet. Talán nekünk sem kellene ennél sokkal többre törekednünk…
