Verdihez való kötődésem még középiskolás éveimből ered, akkoriban, a múlt század nyolcvanas éveiben ugyanis még rendszeresen szerveztek színházbuszokat Zentáról elsősorban Újvidékre, s hol a Szerb Nemzeti Színház társulatának produkcióját, hol az Újvidéki Színház előadását néztük meg. Operatársulata persze csak az előbbinek volt, s egyik alkalommal a Nabuccóra utaztunk le a tartományi székvárosba, gondolom, többen vannak még, akik emlékeznek erre az előadásra. Alig tíz-egynéhány éves kissrácként az első olyan találkozásom volt ez az opera műfajával, amikor nagyszínpadi produkcióként láthattam egy klasszikus művet. Verdi Shakespeare-operái pedig néhány évvel később, már az újvidéki Művészeti Akadémia hallgatójaként váltak a kiemelt kedvenceimmé, olyannyira, hogy szemináriumi dolgozatom témájául is ezeket választottam. Hááát… Az a régi szöveg már nincs meg. A macedón Szonya Sojlevszka tanárnő számára az utolsó utáni meghosszabbított határidő utáni pillanatban, kitépett füzetlapokra körmölt, szerb nyelven írt szemináriumi munkát akkor igyekeztem gyorsan beadni, hogy hitelesíthessem a szemesztert, s nem is gondoltam arra, hogy esetleg fénymásoljam, vagy bármi más módon sokszorosítva, egy másolati példányban megőrizzem a dolgozatot. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy ekkor vállalkoztam először arra, hogy Verdi két Shakespeare-operáját, az Otellót és a Macbethet, mintegy párhuzamosan elemezve, összehasonlítsam, és a brit tragédiaköltő eredeti változatával is összevessem (ne térjünk most ki arra, hogy alkalmatlankodó egyedek ma már az ő eredetiségét is rendre megkérdőjelezik… ha Shakespeare nem lett volna, ki kellene találni… oszt kalap… vagy kalpag… vagy punktum…).
A Művészeti Akadémián az első két tanévben tilos volt szerepet vállalnunk hivatalos társulatok előadásaiban, de amikor aztán harmadéves egyetemistákként csőstül játszani kezdtünk, szinte minden tiszteletdíjam a szabadkai Jugoton lemezboltba hordtam. Ott is porosodott ugyan, de akkor még – józan paraszti böcsületből – fenntartották a komolyzenei részleget, s valóban kevesen látogattuk. Akkoriban még a bakelit lemezek korát éltük, a cédé annyira újdonságnak számított, hogy luxuscikknek tekintettük… Itt vettem meg triplalemezes kiadásban a két említett operát is, amelyek aztán a kedvenceimmé váltak. A Berlini Filharmónia zenekarát Herbert von Karajan vezényli a lemezen, az ugyancsak berlini Német Állami Opera énekkara pedig Walter Hagen-Groll vezetésével vett részt a produkcióban. A főbb szerepeket ebben a változatban Jon Vickers (Otelló), Mirella Freni (Desdemona), Peter Glossop (Jago), Aldo Bottion (Cassio), Jose van Dam (Lodovico) és Stefania Malagu (Emilia) énekli. Ezért hát, ha azt mondjuk, Fűzfadal, nekem az elsősorban Mirella Freni szopránját jelenti, hiszen az ő hangján ismertem meg (a milánói Skálában megtartott 1887-es ősbemutatón Romilda Pantaleoni énekelte ezt a szerepet…. hmmm… a hangrögzítés azonban akkoriban még gyerekcipőben járt, így hát abban a változatban nehéz, de mindenképp kuriózumértékű vállalkozás lenne felkutatni…).
Emilia távozása után a lefekvéshez készülődő Desdemona itt egy Ave Mariába tér át, amivel Verdi tulajdonképpen előkészíti a tragédiát, majd megérkezik a hőstenor Otelló… Desdemona imádkozott tehát, hiszen a féltékenységtől dühöngő velencei mór épp erre fog pillanatokon belül rákérdezni: „Imádkozál-e / Az estve, Desdemona?” – idézem immár ismét Shakespeare-től: „Ha tudsz magadban még valami bűnt, / Miért az éggel meg nem békülél: / Most kérd kegyelmét.” Kettősük mintha felgyorsítaná az eseményeket, s pillanatokon belül máris ott „halljuk” – Jago cselszövésének lelepleződése nyomán – a kedvese holtteste felett kesergő Otellót. Sokszor mondják gúnyosan, hogy az opera az a műfaj, amelyben a főhős, ha ledöfték, nem hal meg, hanem énekel. Ez történik itt is: az elkeseredett velencei mór, felismerésében, hogy mekkora barmot csináltak belőle, elvágja a saját torkát, majd a Csókáriával búcsúzik kedvesétől.
„Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta [agyvérzése után – szpa megj.]; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben” – írta 1901-ben, Verdi halálhírére reagálva a librettista Boito. A zeneszerző két utolsó, időskori műve kötődik Shakespeare-hez: az Otelló mellett A windsori víg nők című vígjáték alapján készült Falstaff. Apró kis érdekessége még ennek a történetnek, hogy az Othellót sokáig Shakespeare legkésőbbi drámái közé sorolták, sőt a legutolsónak tartották. Úgy látszik, a velencei mór történetéhez csak idős korban nyúlnak a szerzők. Az öreg művészek számolnak le (vagy: el?) így életük egy-egy meghatározó elemével, Desdemona, a meggondolatlanul és forró fejjel, igazságtalanul eltiport ártatlan kedves metaforájában megtestesített lelkifurdalásaikkal, vélt vagy valós adósságaikkal… Ugyanolyan gyónásként, amiképp Desdemona is imát mormolt, avagy Ave Mariát énekelt a mór hőstenorjának felhangzása előtti pillanatokban.
