Pontosan 1999. április 21. –ét írtunk. Szerdai nap volt. Verőfényes hideg, a Napnak még nem volt igazán ereje. Ebben az időben Szolnokon éltem, ott dolgoztam. Előző napon egyik friss helybéli barátom, aki szenvedélyes, Körös környékén született horgász, tónak ugrasztja a békát, ezzel a kérdéssel: „Holnap délután megyünk süllőzni az Alcsira. Van kedved velünk jönni?” – szemét rám szegezve türelmetlenül várta válaszom.
„Jön velünk egy süllőző király, csak erre a halra horgászik, már évek óta. Őt se árt megismerni. Lehet tőle tanulni.” –erősítette meg a felkérést, mint aki előre sejthetett valamit, amikor látta, hogy kissé vacillálok. Bizonytalanságom pillanatnyi eredetét nem sejthette. Régen horgásztam már, és semmilyen felszerelésem sem volt.
„Megyek, de semmim se nincs.” –válaszoltam. „Nem számít, majd én adok szerelést. Akad bőven. A te dolgod, hogy a társaság színvonalát emeld.” –kacsintott rám mosolyogva. Ezt akkor még nem értettem, mit jelenthet, csak később fejtettem meg a „titkot.” Valahol ez a fiatal srác felnézett rám, mint egy „világutazóra”, aki nyelveket beszél, és úgy gondolta, nem árt, ha a környékbeli barátai is megismernek, akiknek már mesélt rólam.
A megbeszélt időben, a ház előtt, ahol laktam, megfelelően beöltözve vártam a csípős hideg délutánon rájuk. Időben megérkeztek és már húztunk is a környék egyik legszebb holt ágára, amely különben is felkeltette figyelmem. Éppen ideje volt megismernem ezt a vizet, ahol ő már tíz kilós amurokat, pontyokat fogott. Amikor erről mesélt, szájtátva hallgattam. Előtört belőlem a mélyen szunnyadó ősi reflex, a gyerekkori horgászélmények tömkelege.
A tett helyre érkezve néhány kishalat is sikerült fogni az egyik út menti kanálisban, akad közöttük igazi csemege is, piros szárnyú keszeg. Mi így hívtuk mifelénk ezeket a szép keszegeket, nem használtuk a vörös szót, mert az, másra asszociált.
A holt ág igazi gyöngyszem. Ezen a részen aránylag elég mély. A szerelést kézbe véve, nagy szakértelemmel dobtam be a csalit, hogy ne sérüljön a keszeg, és a földbe szúrt bottartóra támasztottam. Majd egy kapásjelzőt helyeztem a lazán hagyott zsinórra és álldogálva vártam. Hideg volt a partra való üléshez, kisszékeket meg nem is hoztunk magunkkal. Ezek a fiatal titánok nem fáradnak még olyan könnyen, mint én, a vén róka, közöttük. Valahogy így morfondírozva ütöttem agyon a kapásnélküli hosszú időt, egyik cigarettát a másik után gyújtva, mint aki idegesebb a kelleténél. Pedig erre semmi okom nem volt. Gyönyörű napos tavaszi alkonyat, kissé szokatlanul hideg, de ideális a süllőzéshez. Csak ezt éppen a süllők nem voltak hajlandók tudomásul venni. Már három órája kuksoltunk egy mozdítás nélkül, amikor már az esti JUVENTS-MANCHESTER UNITED BL mérkőzésen járt az eszem. Megveszett MU szurkoló vagyok és nem álltunk a legjobban a visszavágó előtt, mert ha jól emlékszem Manchesterben egy-egy volt az eredmény és ez már a JUVE előnyének számított. Amíg én így meditáltam, egyszer csak megfeszül a zsinór az előttem lévő boton. A kapásjelző hirtelen felvágódott, majd erőteljes botgörbülés következett. Zavaromban felkaptam a nyelet és bevágtam. Nem vártam én egy másodpercet sem, sőt még cigarettára sem gyújtottam, ahogy a süllőzés esetében oktatják az öregek. Addig vársz, amíg el nem ég a cigaretta és akkor ráérsz bevágni, szól a fáma. Nos, ez esetben én nem gondoltam végig a dolgokat, hanem azonnal bevágtam. A nyél görbült a kezemben, és már kiabálok: „Hozzátok a szákot, ez egy szebb jószág. Nagyon húz!” –Megtartottam a halat, nem engedtem neki nagy mozgásteret, mert ha beviszi a zsinórt a nádba, nincs az a horgász, aki onnan vissza kivezeti. Nagyokat rúgott a hal. El sem hittem, hogy nem csuka akadt horogra, és arra vártam, melyik pillanatban pattan a zsinór az éles foga alatt. „Hol a szák, a szentségét?” –hallom a hangot mellettem, majd rohanás a töltésre, az ott parkoló autóhoz. A szákot le se hoztuk a partra. Közben a barátom is odaszól. „Feri, megtartod? Ne engedj neki. Csak nyugodtan. Már rohan a Józsi a szákkal.” A halat közben felhúztam a víz tetejére és ekkor mindketten megrémültünk. Most már legalább láttuk, mekkora süllő akadt horogra. Ha elmegy, akkor még jobban fog fájni. Ez az igazi izgalom. Megérkezett a szák. Mesteri merítés és már parton a kapitális, ez esetben már fogas. Ekkor vettem észre, hogy a lábam és a kezem is remeg. Hirtelen rágyújtottam. A „süllőkirály” arca elkékült, elvörösödött és a következőket jegyezte meg:
„Ezt a napot jól vésd az emlékeidbe, mert ekkora süllőt nem biztos, hogy még egyszer fogsz az életedbe!” –majd a szomszéd sporttársnál mérleg után érdeklődött, aki ott hagyva távolabbi saját horgászhelyét, maga is szákkal rohant felénk.
Lemértük a halat és öt kiló hatvan dekát nyomott. Megfelelő bilinccsel ismét a vízbe helyeztem, had ússzon még egy kicsit és feltettem közben a költői kérdést: „Srácok, hét óra, lassan melegít a csapatom Torinóban. Én indulnék haza, döntsétek el, kié a hal?” A válasz azonnal érkezett a legnagyobb meglepetésemre. „A hal azé, aki kifogta! Ez a szabály. Lesz hol felpucolnod?” „Megoldom, nálam is van megfelelő hely és az öcsém is itt él.” –válaszoltam majd, megkértem barátom, velem induljon el, a többiek még maradtak. Szerencse, hogy két autóval jöttünk. Útközben mesélte Laci, hogy a srác, aki megszákolta a süllőt, és csak erre a halra horgászik már évek óta, soha nem fogott két kilósnál nagyobb példányt. Ezért reagált olyan különösen és izgalommal, amikor a kapitális példányt a parton szemügyre vette. Megnyugtatott, hogy semmi irigység nincs benne és valóban közöttük az a megállapodás, hogy mindig az viszi a halat haza, akinek a horgára akadt. Ez alól csak akkor van kivétel, ha előre megbeszélik, hogy valakinek éppen szüksége van az összes zsákmányra, mert ünnepi halvacsorát készül adni. Ilyenkor egybe dolgoznak, és nem is marad üres kézzel a szerencsés.
Hazaérve már negyed kilencet mutatott az óra. Mihez kezdjek a hallal? A mérkőzés hamarosan kezdődik. A megoldást, jobb híján a kádban véltem felfedezni. Hideg vizet engedtem bele, jó sokat, és a süllőt úsztattam volna. Ekkor már azonban megadta magát. Két órát kibír, gondoltam, és utána az öcsémnél felpucolom.
A meccs egyike volt a legizgalmasabbaknak, amit valaha néztem a BL története alatt. A JUVE már a tizedik perc körül kettő nullra vezetett a lesen született INZAGI két góljával, de Manchester innen is visszajött, pazar játékkal, és megnyerte a mérkőzést. Ekkor eszembe jutott a kád és benne a süllő. Rohantam öcsémhez.
„Legélesebb késed vedd elő!” –kiabáltam neki már az ajtóból. Majd mutattam a hatalmas halat, mire az öcsém ledöbbent. A kés láttán meg én káromkodtam egy nagyot. Ezzel nem boldogulok. Előkaptam a telefonom, és egy vendéglős barátom tárcsáztam. „Fogtam egy nagy süllőt.” –kezdtem volna mondókám, mire ő: „Átveszem, csak hozzad.” „Nem eladó, hanem arra kérnélek, hogy holnapra, ha most elviszem, elkészítitek nekünk vacsorára? A cég dolgozóival eljönnénk hozzátok.” „Rendben van.” Rohantam a vendéglőbe és még egyszer nagyon örültem, amikor megszabadultam hatalmas zsákmányomtól és a vele járó gondtól. Este fenséges vacsorában volt részünk. Az óta emlegetem az intelmet: „Jól jegyezd meg ezt a napot…”
P.S. Aki kíváncsi az emlegetett elődöntőre, itt megnézheti:
