Samu vagyok, a harcsa. Több mint húsz évet éltem izgalmas kalandokkal tarkítva a Tisza egy gyönyörű szakaszán, amit manapság Tisza-tónak is hívnak. Én már a nagy vízben nőttem fel. Szüleim kellő gondoskodásának köszönve, kiskoromban minden veszélyt megúsztam. Jó gyereknek számítottam a sok ezer harcsakölyök között. Óvatos az újdonságokkal és az ismeretlennel szemben. Bajszom szép lassan növekedett, amíg elsajátítottam a túlélés fontos ösztönét és saját farokra állhattam. Ekkor már ügyes vadásznak számítottam a társaim között és bizony sokszor elcsíptem tőlem alig kisebb keszegeket, amiket csak nagy gonddal tudtam lenyelni. Falánk vagyok, ez igaz, és néha egy-egy nagyobb pontyot is elkaptam, akik már gyorsak és erősek, és ők pofán vertek. Ilyenkor alább adtam. Kedvencem közé tartozik a sok apró rákocska, na meg a hatalmas tiszai kagylók. Azok közül is a már kissé szagosabbak. Fenséges csemege. Ilyenekre mindig áradás után vadászgattam, késő este, amikor a nap már leáldozott, a levegő lehűlt.
Nagyon jó úszónak számítok. Általában tizenkét méter mélyen kerestem magamnak a folyó fenekén megfelelő gödröt, ahol napokig pihenve emésztettem a lakomát. Néha még lustálkodtam is. Felnőtt koromtól kezdve már egyedül éltem, távol gyerekkori pajtásaimtól és csak néha akadtam velük össze, amikor vadászatra indultam. Olyankor harcsa módon üdvözöltük egymást. Forró nyári estéken felmentem vízközt majdnem a felszínre. Volt, hogy még nagy fejem is kidugtam, de azonnal vissza is húztam, mert nem kaptam megfelelően levegőt és az nagyon zavart. Fura valami világ az ott kint. Minden olyan ismeretlen és szokatlan. De a kíváncsiság? Az még nálunk, nagy és tapasztalt harcsáknál is néha túlteng és sokszor az sodor bennünket veszélybe.
Ívás idején kerestem magamnak csinos barátnőt, és hűen őriztem egy ideig a lerakott ikrákat a különböző torkos jószágoktól, mert a porontyok állandó veszély között cseperedtek. Barátnőm hálás is volt ezért és nászt ígért a következő szezonra is. Persze erről én megfeledkeztem és mással kötöttem össze bajszom. De akkor is jó fiú voltam, mert új páromnak is besegítettem a nemzedék szaporításában. Úgy tudom, a Tisza tó harcsában a leggazdagabb víz az egész nagy országban. Ezt hallom a legnagyobb ellenségeimtől, a horgászoktól és a hal orzóktól, akik éjszaka jönnek, és a legagyafúrtabb módon próbálnak bennünket kifogni, hogy azután valamelyik vendéglő forró bográcsában fejezzük be, mint halászlé, vagy paprikás. Na ebből nem kérek. Útálom is őket kellően. Volt már hosszú életemben példa, hogy nem vigyáztam és valami őrült nagy horogra aggatott finomságok megtévesztettek. De szétszaggattam a zsinórt, szét én, és utána jó darabig elkerültem az ilyen kihívásokat. Ezért is éltem meg szép kort. Hatalmasra nőttem, már harmincöt kilót nyomott súlyom, amikor az egyik nap megfeledkeztem a legfontosabb intelemről. Éppen a gödrömben feszelegtem éhes gyomorral, amikor zsinóron hatalmas nadályok jelentek meg bajszom előtt, ficánkolva, incselkedve. Több sem kellett, azonnal beszippantottam az egész csokrot. Késő bánat. Megakadt a torkomon és fájdalmas szúrást éreztem számban, amikor a horog átszúrta alsó álkapcsom. Nekiveselkedtem, hogy kitépem a botot is a horgász kezéből, de ez esetben ügyesnek bizonyult az ürge. Vagy kétszáz méter zsinórral a hátam mögött nyargaltam le fel, amíg el nem fáradtam. Ő meg csak erre várt és lassan a ladikhoz csévélt. Hiába próbáltam én utolsó erőmmel még egy nagyot csapni, farkam megfeszítve eltépni a zsinórt, nem engedett a horgász. Hanem valami fránya nagy vas vágóhorgot tett a számba és berántott a ladikjába. Ott még próbálkoztam egy-két cseles mozdulattal, de mint a partra vetett hal, magam is pórul jártam. Csak pihegtem erőtlenül, amíg valami hatalmas kötelet nem húztak számon keresztül és ismét vízbe tettek. De ez már rabság volt a javából. Csak néhány métert tudtam mozogni és az is rettentően fájdalmas és fárasztó volt. Eddig az én történetem, röviden, igaz, hogy még utaztam valami autóval. Életemben először, valami nagyvárosba, ahogy hallottam, Szegedre és ott végleg megpecsételődött a sorsom. Csak azt nem tudom, mi lett belőlem? Halászlé? Harcsapaprikás vagy rántott harcsa? De ezt majd elmeséli János, akinek volt akkora szerencséje, hogy engem kifogott.
János rövid de velős története:
„Nagyon mérgesen érkeztem fel Körére. Előtte akadt egy kis nézeteltérésem a „sünökkel”, de ezt nem részletezem, mert azonnal felmegy bennem a pumpa és az soha se jelent jót nálam. Na amikor egy kicsit lenyugodta, úgy dél körül, ladikba szálltam és megnéztem a helyeim. Néhány óráig keresgéltem a harcsákat, de úgy délután öt körül, egyszer csak bólintott. Már a nyelet is vitte volna. Elkaptam, és annak rendje-módja szerint odavágtam neki. De úgy isten igazából. Elkezdődött a keringő. Éreztem, hogy hatalmas jószággal akadt dolgom, de fogtam én már hatvan kilós harcsát is, úgy hogy nem nagyon idegeskedtem. Szerencsére kétszáz méter jó zsinór volt a dobon és így táncolhatott kedvére a bestia. Fél órát fárasztottuk egymást, amikor már közel tudtam húzni a ladikhoz. Kellő pillanatban a vágóhorog elvégezte a többit és a kapitális példány, amit azért nem fog az ember minden nap, főleg nem horgászbottal, ott pislogott a ladik alján, mint miskolci béka a kocsonyában. Nem tetszett neki ez a helyzet, de hamar béklyót raktam rá és visszatettem a vízbe. Még néhány napot ott jól elvolt és hazahoztam Szegedre. Itt lett lefényképezve, majd szakszerűen felpucolva. Azt eltalálta a Samu, hogy lesz belőle minden. Halászlé, paprikás és rántok is ki belőle. De az igazat megvallva, az ilyen nagyokat én már nem szeretem. Addig a tíz kilóig az igazi. Annak az íze is más. De mit tehet az ember, ha most ekkora volt a szerencséje.” –fejezte be a történetet János, aki egyébként vén róka a vízen. Kevesen ismerik a Tisza tót tőle jobban, főleg a vidékiek. Neki van ott egy lakóhajója, és ha csak teheti, már megy is fel Körére. Pár évvel ezelőtt, amikor magam is ismerkedtem ezzel a horgászparadicsommal, ahol tilos a halászat, nekem is segített tájékozódni. Adott néhány fontos jó tanácsot. Igaz én megfogadtam, hogy ha valaha is fogok húsz kiló egy gramm harcsát, akkor azt megpuszilom és visszaengedem, had éljen tovább. Majd elmesélem a történetet, és aki hiszi, hiszi, aki nem, vessen magára. De én állom a szavam. Eddig még a kísértés sem veszélyeztetett.
Samu, ha terítékre kerül, megkóstolom, és majd elmesélem, milyen volt az íze. Addig itt a képe, amint tornászik a Víg Matróz úszóház teraszán.
A másik képen a szerencsés horgász, János, és Samu, az áldozat.
