Pablo
PABLO vagyok, a kutya. Had mutatkozzam be. Két évvel ezelőtt születtem egy kis faluban Csongrádhoz közel, ötödikként az alomban. Ezt onnan tudom biztosan, hogy csak én értem nem jött senki, így már majdnem kétségbe estem. Testvéreimet nyolc hetes korukban szétkapkodták. Mindegyik kis dundi volt én meg olyan „maradék”, akit ha csak tehették, ellöktek anyám mellbimbóitól, és így sokszor éhen maradtam. Ezért nem csattantam ki az erőtől, és amikor jöttek szemrevételezni a kis aranyos kutyusokat, akkor engem csak fitymáltak. Bántott is az ügy, de nem tehettem ellene semmit.
Az egyik nap, nagy meglepetésemre engem is betettek valami fránya járműbe és elutaztunk valahová. Az utat végigaludtam, csak arra ébredtem, hogy egy ember a kezébe vesz és áttesz egy kosárba, majd elhajt velem. Hatalmas barna szemem az ismeretlenre szegeztem és megszagoltam tisztességesen a jövevényt, még a kezét is megnyaltam, mert sejtettem váratlan fordulat következett be az én életemben is. Mivel a szundi soha sem árt, én ismét elpilledtem. Csak akkor ébredtem, amikor Szegedre értünk (ezt csak később tudtam meg a mendemondákból) és egy társasház első emeletén találtam magam. Mint kiderült, ez lett az új otthonom, ahol a gazdi egy lépcső alatti sarokban alakította ki az én életterem. Itt kaptam azonnal egy szép műanyag ládikót, amely ki volt bélelve és sok érdekes és ismeretlen játékot. Kibe ugráltam a ládikóból, kergettem a szobákban a különböző guruló gumilabdákat, műanyag csontokat és kedvemre hancúroztam. Amikor ismét elfáradtam, elszenderedtem a kellemes pamlagomon. Közben megcsodált Sára és Árpád is, akik, mint később megértettem, amolyan pót gazdik lettek számomra. Sára különösen örült nekem, sokszor futkározott velem a társas hát udvarában. Fogócskát játszottunk, és ha igazán akartam, akkor soha se ért utol, pedig sportoló a javából. Árpád is vigyázott rám néha, de neki kevesebb ideje maradt másra, sokat kellett neki tanulni.
Az első néhány hét bizony kemény volt. A gazdi kétóránként vitt le az udvarra, hogy ott végezzem el fontos dolgaim, de volt, hogy ez nem sikerült. De nem haragudott rám. Olyankor jött a felmosó, és mint ha mi sem történt volna, zajlott az élet tovább. Én persze okosodtam és egyre ügyesebb lettem. Napközben kerékpárra szerelt kosárban utazgattunk ide-oda, és engem mindenki megcsodált. A gazdi írt rólam a Naplóba is. Valami ilyesmit mondott, hogy megőrült. Pedig nem, csak megszeretett engem. Ebédre a ĐOKOHOZ mentünk, a teraszon én is elfértem és kaptam mindig egy hatalmas csontot, amivel jól elvoltunk. Az óta is imádom azokat a hatalmas csontokat.
Délutánonként lebicikliztünk a Piros úszóházra, és ahol már nem leselkedett rám nagy veszély, gazdi kitett a kosaramból és versenyt futottam vele. Majd jöttek a pajtások, más kiskutyák, és mi nagyokat hancúroztunk. Fantasztikus életem volt ekkortájt. Igazi boldog gyerekkor. A Robi egyszer még le is filmezett, amint megboldogult testvéremmel, ATHOSAL nagyokat birkóztunk. Ezt a kis filmet az ő emlékének szentelem, mert szegény pára egyszer rossz irányba futott át az úton. Ez lett a végzete. Mi BEAGLE fajták, rakoncátlanok vagyunk, és ez sokszor a vesztünket okozza. Az önfejűség, konokság, rossz tulajdonságaink. Persze, a sok jó mellett, amiket had ne soroljak, mert még öndicséretként hangzik, és azt nem szeretem.
Kiskoromban sokat hajóztunk gazdival. Még úszni is, megtanultam. Először a strandon, ahol kikötöttünk. Én a sekély vízben ugrabugráltam, majd egyszer csak nem éreztem a lábam alatt a talajt. De az ösztön nem hagyott cserben. Később még élveztem is a dolgot. Igaz, egy hideg októberi napon, amikor véletlenül beleestem a megáradt Tiszába, és a dokkok alá kerültem, én is nagyon megijedtem. De mint hallottam, gazdi még jobban. Persze én úsztam, a part felé a dokkok alatt, és ezt senki nem láthatta. Csak amikor e másik felén felbukkantam, Rezső a grabancomnál fogva kikapott a jéghideg vízből. Megráztam magam, mint ha mi se történt volna és rohangáltam egy kicsit, hogy bundámról a maradék víz eltűnjön, és a vérkeringésem felmelegítsen. Megúsztam tüdőgyulladás nélkül.
Még el nem felejtem, nekem útlevelem is van. Gazdival néha elugrottunk haza, ahonnan ő való és még valami blues klubban is megfordultam, valami MOJO a neve. Ott egy darabig bírtam cérnával, de amikor nagyon elfáradtam, hisztizni kezdtem, és akkor hazautaztunk Szegedre. A határon is megcsodáltak, milyen szép és jól nevelt kutya vagyok. Mert az vagyok.
Apropó. Egyszer kaptam egy gyönyörű új pamlagot. Szét akartam azonnal szedni, hogy belülről is megnézzem, de egy istenért nem akart szakadni sehol. Valami olyan anyagból készülhetett, amin a fogaim és a körmeim se segítettek. Úgy felmérgesítettem magam, hogy a végén neki álltam ugatni az egészet. Mikor az sem segített, lefeküdtem rá és egy hatalmasat aludtam.
A lakásban kialakult a házirend. PABLONAK ezt szabad, azt nem szabad alapon. Persze én mindig kitaláltam valami újat, így bosszantottam néha jó gazdámat. Még művelődni is akartam, csöndben, hogy ne zavarjak, amikor a gazdi ismét kezdi, PABLO a könyveim. Azokat nem rághatod meg. Éppen a másodikat kezdtem volna, az alsó polcokon lévők közül szemre és fogra vételezni, amikor gazdi lecsapott rám. De ha nekem egyszer mondtak valamit, hogy nem szabad, én bizony nem erőltettem. Az óta nem volt könyv a mancsom között. Még az a szerencse, hogy intelligenciám nem holmiféle könyvekből adott. Jól is néznénk ki.
Majd jött a tél. Havazott és én azt rettenetesen élveztem. A társasház udvarát birtokoltam, amit a szomszédok nem néztek jó szemmel, tisztelet a néhány kivételnek. Később, február táján még meg is vádoltak gazdámmal együtt. Egy halom rágalmat szórtak a fejünkre. Majd jött egy sok oldalas levél, amiben hivatalosan is megtiltották számomra, hogy a közös helyiségeket használjam. Főleg az udvart. Ez felháborító. Hogy milyen szívtelen emberek léteznek?
Gazdi ekkor kivitt Ildikóhoz, ahol legnagyobb meglepetésemre a hatalmas kert mellett még egy jó barát is várt rám. Ő PHILIP, szintén kutya. Néhány évvel idősebb, de jó haver. Azonnal befogadott. Így hamarosan kiköltöztem a kertes házba. Kezdetbe kicsit fura volt, de ma már egy cseppet sem bánom, mert itt igazán jól és szabadon élünk. Ha csak dagi barátom nem szökik, mint azt néha megteszi. Ezért is kellettem én társnak, mint utólag kiderült, hogy ebbéli szándékáról leszoktassam, de ez nem egy könnyű feladat. Az ösztönök felett uralkodni? Marhára nehéz, még nekünk, kutyáknak is.
Mostanság gazdi kijár hozzánk. Ha jön, mindig hoz valami finom falatokat, hatalmas csontokat, amit barátom is megkedvelt. Még el nem felejtem, fontos megemlítenem, hogy van nekem két kis barátnőm is. Mariann és Adrienn. Ők még kis koromban befogadtak, vigyáztak rám és kényeztettek. A Naplómat is Adrienn kezdte írni. Az ő ötlete volt, hogy megírja a történteket. Az óta gazdi is besegít neki.
Most múltam két éves. Nagyfiú vagyok. Azóta, mint hallom, nincs már meg a Piros úszóház sem. Nagyon sajnálom. Akit érdekel, olvassa kalandjaim a Naplómban. Itt a linkje:
Várom a kritikákat, a hozzászólásokat. A filmünk meg egyszerűen csodálatos.
PABLO, a kutya!
