A nagy hajó tetején
Még 2008-ban ismerkedtem meg MIROSLAVÉKKAL, akik elég bátrak lévén, Belgrádból feljöttek lakóhajójukkal Szegedre, és a Piros úszóházon kötöttek ki. Barátságunk, a sok közös múltbéli emléknek, na meg a nyelv ismertnek köszönve gyorsan kialakult és olyan tartósnak bizonyult, hogy a következő évben meghívtak vendégségbe a Dunára, a Vaskapuhoz. Mivel ott még soha sem jártam, azonnal elfogadtam a ritka kihívás lehetőségét, élve az alkalommal, hogy olyan valakivel fogom bejárni ezt a vadregényes tájat, aki otthon mozog a vidéken. Utazásaim során ez az elv mindig bejött.
2009. július 31.-én Bubi szárazföldön felhúzott hajómmal együtt Belgrádba, ahol a Száván vízre tettük és már mentünk is a kikötőbe, ahol SNEZANA várt ránk, az ő hatalmas hajójukon. Mellékötöttük az én öt méteres, játékszernek is beillő kabinos csónakom, majd elmentünk egy jót vacsorázni egy közeli étterembe valamelyik úszóházra. Belgrádban a vízi életnek nagy kultusza van, főleg a Száván, az ADA – CIGANLIJA környékén. Nyáron fél város a vízen vagy körülötte él, mint ha ez egy természetes és jól bevált szokás volna, ahol az emberek legnagyobb gondja az lenne, ma este melyik vendéglőben vacsorázzanak? Ez természetesen csak a látszat, a nagy többség prózai gondokkal van elfoglalva, a napi megélhetés keserű törvényszerűségeinek hatására.
Másnap korán reggel kihajóztunk a Száván a torkolatig, ahol a Dunán délnek vettük az irányt. Barátom öreg folyami rókának számított a szakmában. Ezt az utat, amire most elindultunk, számtalanszor megjárta már és mindent tudott, ami esetleg veszélyforrásként ránk leselkedhetett volna. Az én hajómat öt kötéllel kötötte az övéhez és úgy vontatott, hogy közben én is motorral rásegítettem. Így gyorsabban haladtunk első táborhelyünk irányába, ahova délután meg kellett érkeznünk, mert frissen készült halvacsorával vártak ránk ismerősei. Időben meg is érkeztünk egy vadregényesnek tűnő homokos erdős partszakaszra, tele öblökkel, félszigetekkel, ahol a rotyogó halászlé illatát hozta felénk a kellemesen fújdogáló déli szellő. Kellemes emberek társaságában töltöttük az éjszakába nyúló vacsorát, majd nyugovóra tértünk a szelíd tükörsima vízzel határolt öböl közepén, ami az élő Duna egy holt ágának tűnt. Mivel időben felszereltem a szúnyoghálót, az éjszakát sikerült mélyen átaludnom a bestiák társasága nélkül. Ez már komoly tapasztalatra vallott nálam és soha sem feledkeztem meg a szúnyogháló szakszerű alkalmazásáról. Ez záloga volt a jó kirándulásnak, a kellemes éjszakáknak.
Nem ébredtünk korán, így egy kissé megcsúszva indultunk tovább, amin barátom hangosan mérgelődött is, mert amikor kiértünk az élő Dunára, már kellő erővel fújt a KOSAVA, ami az idő multával csak egyre erősödött, és kora délutánra viharossá vált. Ez másfél méteres hullámokat jelentett, ami a nagy hajónak meg sem kottyant, de az én kis vízi játékszerem, mint egy bakkecske, ugrált mellette, és félő volt, hogy a kötelek, melyek a nagy hajóhoz erősítették, ilyen erők hatásának kitéve, előbb-utóbb elszakadnak. A szerencsén a bajban csak az volt, hogy egyenként szakadoztak, így maradt időnk azokat kicserélni. De a viharos szél nem engedett és így STARO GRADISTE kikötőjébe menekültünk a következő éjszakára. Nem kockáztathattuk, hogy a hajómat nagyobb kár is érheti, amíg a kemény szél le nem csendesedik. Barátom a kikötőbe érve leszedte az öt kötelet és csak egyet vett elő, de elég vastagot, és hosszút, ami akár egy vonatot is elvontathat, és azzal kötötte meg szakszerűen a kis hajómat, és csak azon mérgelődött, hogy ezt nem érte fel ésszel időben.
A kikötő meglepően nagyon szép és rendezett volt, mint ha nem is Szerbiában lennénk. Igaz, magán ember üzemeltette és adott az üzleti érzékre. Számtalan nagy külföldi hajó is ott vetett horgonyt mellettünk, mert ilyen erős szélben senkinek sem kellemes a hajózás. Este barátom fogta pergető botját és röpke fél óra alatt két szép süllővel tért vissza.
„Ez lesz a holnapi ebédünk, ha nem csillapodik a szél. Csak akkor hajózunk ki, ha teljesen eláll.” –tette hozzá nyugodtabban, mert nem kockáztatja az én kis játékszerem épségét, élcelődött velem, amíg a halat szakszerűen és pillanatok alatt megpucolta.
A szél nem csillapodott, hanem még erősödött is, így két napig a kikötő kellemesnek mondható vendégszeretetét élveztük. Barátom azzal vígasztalt, örüljünk, hogy nem egy hétig tombol, mint szokott. Ez jellemző erre a csípős szélre, amely télen megkeseríti még az újvidékiek életét is, a belgrádiakéról ne is beszéljünk. Sokszor csontig hatol és elviselhetetlen.
Délután megérkeztünk úti célunkhoz, egy öbölbe, TEKIJA városa felett, ahol a dombon falusi parasztház biztonsága várt ránk. Annak lakói láttak el bennünket mindennel, amire szükségünk volt, a friss víztől a zöldségeken keresztül a húsig. Vendégszeretetük élményszámba ment. Egyszerű és nagyszerű embereket ismertem meg újfent, akiknek még sajátos humorérzékük is volt.
Böngészésnek még néhány link az írással kapcsolatos vidékről:
