Még két napunk és éjszakánk volt hátra a tervezett útból. Jól haladtunk és eseményekben is bővelkedtünk, mert a Hódmezővásárhely környéki hosszú egyenesben a harcsák lakmároztak. Sok kapásunk volt, sajnos csak az apróbbak jöttek, de azok nagyon jól szórakoztattak bennünket. A csalink bánta, mert sorban engedtük el a horogra akadt méreten aluli példányokat, és csak a ritkán kifogott nagyobbakat tartottuk meg.
Még el nem felejtem, az ányási kanyarban töltött éjszakánk nem tűnt valami nyugodtnak, mert a kipányvázott nagyobb harcsa, ami még az adásvétel után megmaradt, egyre komolyabban csapkodott. Akkor azonban ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Majd csak, amikor másnap Mindszent strandján megálltunk, és Laci felnyitotta a hatalmas műanyag vödörje tetejét, amiben szerinte öt darab kb. kilós harcsának kellett volna lenni, hűlt meg benne a vér. Nem értette, mi történhetett, mert a gumipókkal is megerősített vödör fedele mindvégig a helyén volt, de a harcsákból már csak kettő úszkált annak alján.
„Te kivetted a harcsákat a vödörből?”
„Hozzá sem nyúltam.” –válaszoltam értetlenül a kérdésre, hisz nem szokásom más vödörjében turkálni.
„Nem értem. Itt öt halnak kellene lenni, ha nem kaptam időközben napszúrást, mert ennyit tettem bele.” –morfondírozott barátom, úgy félhangosan önmagában.
„Lacikám, te hallottad az éjjel a nagy harcsa vészt jelző csapkodását?” –szegeztem neki váratlanul a kérdést, ami beugrott, mint egy villám az emlékeimből.
„Hallottam, hogyne hallottam volna, mert alig tudtam tőle elaludni.” –válaszolta mérgesebben a szokottnál.
„Szerintem az éjjel nekünk váratlan vendégünk lehetett.” –vezettem fel elméletem a titokzatos halak eltűnésekről.
„Méghozzá a vendégünk egy jól megtermett vidra lehetett. Felfeszítette a gumipókkal rögzített doboz fedelét, és sorba kiszedte a halat, még jól be nem zabált. Fene enné meg a bendőjét! A nagy harcsa azért verte a vizet, mert érezte a veszélyt. A vödörtől alig két méterre úszkált, amikor a bestia megjelenhetett.”
„Ezt komolyan mondod?” –szegezte nekem kérdését csodálkozva, majd elmerengett.
„Legkomolyabban.”
„Ha belegondolok, hogy életemben mikor ijedtem meg a legjobban, horgászat közben, talán még igazad is lehet.” Ekkor újra elmesélte, hogy egyszer úsztatva horgászott a rakparton, térdig állva a vízben, amikor tőle alig két méterre hatalmas örvényeket keltve el nem tudta képzelni mi történik körülötte, amíg a víz felszínén meg nem jelent egy hatalmas vidra bajszos feje. Összenéztek és ekkor az „orvhalász” ismét a víz alá merült, mint aki látott eleget és mosolyoghatott is közben, mert Laci arcát látva, most nem idézném szó szerint, érzékelte megjelenésének váratlan hatását.
„Szóval a vidra volt a tettes?” –szegezte nekem ismét a kérdését.
„Lacikám, ki más lehetett volna? –válaszoltam neki megnyugtatás képen, hisz még itt is hagyott másik kettőt, amit most megsüthetünk.
„Kezd el pucolni őket, amíg meg nem jelenik újra a bestia!” –fogtam vidámabbra az ügyet, „ mert a végén még éhen maradunk.”
A lakoma jól sikerült, ha nem is volt olyan emlékezetes, mint a már emlegetett előző sütés.
Az utolsó éjjelt az algyői vasúti híd tövében, a folyó által egy szépen kialakított homokos padka közelében töltöttük, hogy másnap az utána következő szakaszt alaposan végig horgásszuk. A már kifogott zsákmányt az utolsó darabig egy barátunknak adtuk, akit előző este a híd közelébe rendeltünk. Nem akartunk magyarázkodni az esetleges vízi rendőrökkel való találkozáskor, hogy mikor mennyi halat fogtunk, ez a megoldás egyszerűbbnek tűnt.
Sajnos másnap a szél is felerősödött és kapásunk sem volt. Halat nem fogtunk, csak mérgelődtünk. A végén úgy döntöttünk, nem küszködünk tovább, hanem a motorokra bízzuk a hátra maradt távolság gyorsabb megtételét. Mint ha éreztük volna a közeledő vihar szagát, ami estére meg is érkezett. De ez bennünket ekkor már nem zavart, mert egy hét vízen járás után jól esett a szilárd talajt lábunk alatt érezni, még ha velem egy-két napon át a lakásom padlója is hullámzott.
Tanulságként levontam, hogy egy hét bőven elég az ilyen kalandhoz, mert legalább ennyi idő kellett, amíg megszoktam a szárazföldön való létezés kellemes mivoltát. Minden tagom fájt a kiadós forró fürdő után és lehet még álmomban is ütöttem a vizet, csak arra már nem emlékezek.
De ez nem szegte kedvünket és elhatározásunkat, hogy jövő nyáron ismét útra kelünk, mert a telek a horgász számára még elviselhetetlenebbek, annak ellenére, hogy már akkor álmodozik a következő nagy túráról. Na és a nagy harcsáról, ami várja őt a vízben.
