Három hétig voltak távol, János és a zászlós. Majd hétfő hajnalban a teljes brigád harci díszben és felszereléssel kivonult a vadonba, alig maradtunk néhányan a kaszárnyában. Amikor két hét múlva visszatértek a teljesen kimerült bajtársak, hullafáradtan, elcsigázva, koszosan, sárosan, értettem meg, hogy miről is maradtam le. Nem bántam. Az esetleges, lehetséges, háború szele csapta meg rémült lelkemet. De az érzést gyorsan elhessegettem magamtól. Milyen háború? Hol?
Segített ebben újjáéledt, kivirult János barátom is, ki halk és szűkszavú ember lévén, most kivételesen hosszabbra eresztette mondókáját. Az elején kezdte:
„Megérkeztünk valami őserdő kellős közepére, úttalan utakon, még pénteken dél körül. A zászlós kijelölt egy helyet, nekem meg az volt a dolgom, hogy fából, amiből akadt bőven, főleg fenyő, összeácsoljak néhány nap alatt egy kis erdei házat. Kezdetben nem értettem én se, mi ebben a pláne, de amikor megérkezett a brigád, már kezdtem kapirgálni. Mindenki a sátorlapok alatt aludt, ha fújt, ha szakadt, a legmagasabb rangú tisztek is, kivéve a zászlóst és engem. Ő meg berendezte kényelmes lakosztályát, ahol nekem is szorított helyet, és ha hiszitek, ha nem, karba tett kézzel néztük végig ezek szenvedését. Még pálinkáztunk is, na nem nyíltan, csak dugiban, szerényen. Néha megengedte egy-két tisztnek, hogy átmelegedjen a „nyaralójában”. Olyankor még hozzátette, hogy mind ezt nekem köszönheti, és rám mutatott, aki meghúzván magam az egyik sarokban, még csak meg se szólaltam.”
Mi Csigával szájtátva hallgattuk az Öreget, de egy idő után elnémult és csak merengett maga előtt, mint akinek több mondani valója nem akad. Ki is ment a műhelyébe, hogy ismét kezébe vegye szeretett kedvenc szerszámját, egy igazi ácsbaltát. Valami farigcsálni valót keresett, hogy életének újabb értelmet találjon, mert ha nem dolgozhatott, rettenetesen kínozta a magány. A feleslegesen elpazarolt idő, és maga a nagy kérdés, mit keres ő itt egyáltalán? De munkája és a kész darabok, melyek keze alól kikerültek, legyenek azok csak alkalmi, fából készült eszközök, vagy ha kedve tartotta, egy faragott kis szekrény, asztal, szék, akármi, már élettel töltötték el. Olyankor nem gondolkozott, mondogatta, csak a munkájára koncentrált.
Az egyik reggel elém állt. Mesélni kezdett életéről, Bécsről, ahol vendégmunkásként hat éve dolgozott. Közben én a parkot rendeztem, hallgatván őt. Egyszer csak megállt a mesével és témát váltva megjegyezte:
„Tartozok neked. Megmentetted az életem.” –nyögte ki halkan, majd folytatta: „Ha leszereltünk, mutassd meg a telket, legyen bárhol az országban, lehet a tengerparton is, és én felépítem neked a nyaralót, ingyen és bérmentve. Megértetted, amit mondok?” –nézett úgy fürkészve a szemembe, mint ha válaszomtól függne a jövője. Kicsit megszeppentem. Nem akartam megbántani, önérzetét megsérteni, és csak azt tudtam kinyögni, hogy semmilyen telkem se nincs, sehol az országban. Mire ő, akkor vegyél, minél előbb, mert én jövök és lerovom az adósságom. Rávágtam, hogy rendben. Majd szólok, hova és mikor jöhet építeni. Ekkor megnyugodott és elballagott a műhely irányába.
János csak jóval később szerelt le, mint én, de amint megérkezett Szabadkára felhívott, hogy megvettem-e már a telket? Mert ő jönne. Alig tudtam neki elmagyarázni, hogy az ügyünkben még semmi érdemleges nem történt, nyugodtan menjen ki Bécsbe és dolgozzon tovább, majd szólok, ha aktuális lesz a dolog. Mérgelődött a vonal másik végén, és még meg is fenyegetett, hogy ha nem intézem el a lehetőséget adóssága törlesztésére, szétrúgja a valagom is.
A lecke fel volt adva. Elmeséltem a történetet szüleimnek és ekkor kipattant a mindent mentő ötlet. Van nekünk a Csárdán, az árterületen, egy üresen álló, hosszútávra bérelt „telkünk”, oda építhet, ácsolhat a János valamit, ha már annyira nem bír magával.
Visszahívtam és elmagyaráztam neki az elképzelést, hogy jövő tavaszra, ha már a Tisza visszahúzódott medrébe, akkor jöhet és leróhatja „adósságát”.
Jött. A bátyját is hozta magával és júniusban, két hét alatt egy kész kis „csodát” ütöttek össze, fából, miután a kőműves mester elvégezte a rá háruló feladatokat. Ma is áll a kis ház, a helyén, bizonyítván, hogy János lerótta „adósságát”. Egy dinárt nem volt hajlandó munkájáért elfogadni. Néha megivott egy-két pálinkát, de keze alatt az ács szekerce úgy dolgozott, mint festőművészek keze alatt a megfelelő ecset.
Majd elment, miután még egyszer visszanézve szemrevételezte munkájának eredményét, ami nekem még mindig az utolsó mentsvárként szolgál az életemben, és én az óta nem hallottam felőle. Nyoma veszett.
