Skopje
Ő az első olyan fontos személy, akivel, belépve a közös hálóterembe, megismerkedtem. Az alsó ágyat foglalta el, csak azaz egyetlen felette lévő volt már üres. Választani sem lehetett, de a sors rendeltetett. Hogy vannak-e véletlenek, máig nem tisztáztam le, de így legalább marad valami, amin elmerenghetek. Később mesélte el, hogy amikor az ajtóban meglátott, felemelt fejjel, nyílt tekintettel, ahogyan körülpásztáztam leendő „otthonom”, azonnal tudta, érezte, végre megérkezett az a valaki, aki megmenti őt az őrülettől. Már három napja volt a században és nem tudott szót váltani szinte senkivel. Ezt később már én is értettem, amikor elvégeztem egy sajátos gyorstalpaló mustrát, ki, kicsoda alapon. Nem kell ez alatt a spontán reakciók módszerére épülő ismerkedésből messzemenő következtetéseket levonni, de kezdetnek megteszi és ritkán hagy cserben. A nagy tévedéseket meg szinte kizárja. Gyorsan kiderül, kinek milyenek a főbb jellemvonásai, és ezen a csapáson már ellehet indulni a mélyebb lélektan búvárkodását illetőleg. Kivételek, természetesen akadhatnak, de ők csak erősítik a szabályt, melyet tapasztaltam.
Korab hegyság Macedóniában
MIRKO a macedón fővárosból érkezett Szlovéniába és műépítészetet tanult. Hozzám hasonlóan már a huszonhetedik életévét kongatta, és rajtam kívül csak ő fejezett be egyetemet. Nem csoda hát, hogy a körülötte három napja ugrabugráló „taknyosok”, kik a kort és semmi egyéb tekintélyt sem tisztelve foglalták el az új életterüket, és szó szerint bagóztak az öregre, még alvás előtt is. Na ezt én gyorsan lerendeztem, mindenki számára érthető szerb-horvát nyelven, amikor megláttam, hogy az egyik siheder az alvó részben próbálna ismét rágyújtani, annak ellenére, hogy magam is dohányoztam. Gyorsan kiebrudaltam a teremből, Makarenko módszerét alkalmazva, és kihirdettem a „mától” érvényes rendszabályokat. Kellő hatást elérve ezt tiszteletben tartották a többiek is, mivel a mi századunkban szolgáló „öreg” katonák hónapok óta terepen éltek a „vadonban”, így nem rájuk hárult e nemes feladat azonnali intézményesítése. Csak hónapokkal később, szeptember végén, tudtuk meg mindannyian, mekkora szerencsénk volt.
Szent János temploma az Ohridi-tó partján
RAJKO kapitány azonban nem tegnap mászott le a falvédőről, s mivel a ranglétrán nem volt már kedve tovább sem kúszni, sem mászni, egyedi módszereket használt a rá bízott, szedett-vedett társaság átnevelésére és irányításara. Kész pszichológusi fenoménné nőtte ki magát az én megítélésem szerint. Volt részem tapasztalni és górcső alá venni, milyen zseniális és egyedi technikákat alkalmazott, melyekbe később MIRKOT és engem is beavatott. De ezekről majd később beszélünk. Az ő irányításának lényege egy összetettebb mondatban a következőképpen foglalható össze. Semmilyen probléma ne legyen az egységben, amit ott belül az ő helyettese ne oldhatna meg, anélkül, hogy őt ez állandó távollétében gátolhatná. Olyan volt, mint egy igazi délibáb. Leginkább reggel hét és nyolc óra között volt látható egy nagyon rövid időre, majd két óra környékén, még rövidebb időre. A köztes órákban állandóan „terepen” volt és azt nem tudta senki, hogy hol. Még a brigádparancsnok sem. Na, neki nem is volt szabad, még sejteni sem. Remélem, ő maga azért csak tudta, mert el nem veszett. Tőlem alig volt néhány évvel idősebb. Ez komoly gondot okozott már a kezdetek kezdetén, hogy magázódjunk-e, vagy tegeződjünk. Hivatalosan magázódtunk. De személyes találkozásunk első percétől elkezdődött egy nagy „sakkjátszma” közöttünk, lévén mindketten Vajdaságból származtunk, és egy-egy nemzeti kisebbség tagjaként védtük a hazát, ugyanabban a mundérban. Ő is tudta, hogy én tudom, meg fordítva. De mindketten kezdetben úgy tettünk, mint ha semmit se tudnánk. Elvégre ő volt a parancsnok, én meg a baka.
