Brazília önmagában is csodálatos, hát még a részleteiben. Erre nagyon könnyű rájönni, amikor az embernek megadatik, hogy már ott van.
Mivel az út kialakított programokból állt össze, azon változtatni nem is igen lehetett. Ami a lényeget illeti. Ellenben volt lehetőség programon belül ezt-azt még hozzátenni, ha arra idő és alkalom adódott. Na meg egy kis plusz pénz. De életemben először úgy keltem útra, hogy itt a pénz sem lehet akadály, egyszer élünk és lesz, ahogyan lesz, mint a nóta mondja…
Repülőre fel és irány a világ egyik legszebb természeti csodája, ami vízzel és folyóval kapcsolatos. Ezekből előtte már láttam a Niagarát, (sajnos a Viktóriát még ma sem cserkészhettem be) és most repülök az IGUAZU vízeséshez. Az izgalom határtalan volt. Problémamentes repülés. Szállodánk közvetlenül a vízesés mellett volt felépítve, magán hordozva a brazilos építészet hagyományait. Olyan közel volt a hatalmas természeti erő, hogy három nap és éjszaka még a szobában sem lehetett tőle szabadulni. Ez adott az egész ottlétünknek egy különös varázst, ami leírhatatlan. Nem is próbálkozom ezzel, mert nincsenek rá szavak.
Inkább tanácsolom, aki teheti, egyszer az életében utazzon el ide és élje át azt, amit csak itt lehet átélni. Ezt még véletlenül se értsék félre, főleg olyanok, akikben túlteng a cinizmus.
A folyó maga Brazíliában kanyarog a legtöbbet, amíg el nem éri Argentína és Brazília határát és ott mindkét országnak lehetőséget ad az idegenforgalom fejlesztésére, miután döntött, innen a mélybe zuhan. De nem akárhogy. „Számtalan variációban.” Cifrázva a terepviszonyok adta lehetőségeket.
Külön programok. Lehetőségek. Fel a levegőbe helikopteren, le a folyóra gumicsónakon.
Mindkettő. Ezt nem hagyom ki, mint annak idején a Colorado kanyon útvesztőit, le egészen a vízig. Először jött a brazil haditengerészet gumicsónakja benne egy igazi katonával és valami őrült teljesítményre képes motorral. Rajta kívül négyen-négyen két oldalt beöltöztetve eső köpenyekbe és mentőmellényekbe elindulunk életem legellentmondásosabb kalandjára. Mellettem ült feleségem és ez nem is gond, amíg a halálfélelem el nem fog, mert amin ez a lélekvesztő keresztül vitt, amíg elértünk a Pokol Torkába, számtalanszor megjártam a hadak útját. A két gyerek meg otthon, a nagyszülőkkel, idióta apjuk és anyjuk együtt, ugyanabban a „ladikban”. Legalább annyi eszünk lett volna, hogy külön csónakba szállunk, még ha nem is vagyunk a királyi család sarja. De ekkor már késő volt.
Maga az út másfél óra hosszúságú. Nekem örökké valóságnak tűnt. Így utólag, hogy túléltük, már nem bánom, de még egyszer nem kísérteném a sorsom.
A katona, amikor a motor már „képtelen” legyőzni a hatalmas víz erejét, én így rimánkodom közben, csak fapofával fogja a kormányrudat és tart a pokolba. Pokol felé. A végén még mosolyog is. Mint aki számtalanszor megjárta ezt az utat és tapasztalta már, hogy a naiv utasok min mennek keresztül.
Amikor szárazföldet ért a lábam, ugráltam örömömben és egy nagyon mély dolog szakadt fel bennem. Eufóriának lehet nevezni. Én soha sem voltam különösen bátor ember, vakmerő meg pláne nem, és így melegében, amíg nem kezdtem el gondolkozni, mi is lehetett volna velünk, ha történetesen felborul az a lélekvesztő, már a helikopterrel hasítottunk a magasba.
A látvány? Igen, a látvány az csak látvány marad. Röpködtünk, mint a szitakötő, ide-oda, egy jó fél órát, órát, és ma sem tudok erről többet mesélni.
Mint Bakács mondta annak idején, amikor Magdi elénekelte nekik a dalt, aki hallotta, hallotta, én meg azt mondom, aki látta, látta.
Ha teheti, legalább a lenti linkre kattintson rá! Tudom, hogy nem ugyan az, de talán sejteni valamit.
