A gyöngyházpillantású tündér. Felvezeti az Estet, azután már pillantásvégfácskák híján is érzem, ahogy a Költő megérint a messzi távolból. Szorongatom A kedves kezét, homlokunk a pálma ernyője alatt közvetlenül összeér. Pajzán kis idomok takarják el előlem a színt, de a hang – s a Lélek – mindent körülölel. Radnóti és a holokauszt.
Elmerülök az Érzésben.
Amikor felbrekeg egy készülék. Aztán mégegy. Meg mégegy.
Fekete háttér előtt fekete gúnyába öltözött fiatalok. Négy torok, tizenkét húr. Gitárodon felsajdul az Alkonyat. Levél a hitveshez. A zentai Alkotóházban váll és váll összeér. A műsor méltó a Költőhöz és méltó az emléknaphoz is. Mikor – mondd, mikor?! - lesz valahára a közönség is méltó ifjú előadóművészeink káprázatos produkcióihoz?
Legyen köztünk híd, ne csak az árok!
Vale!
