2024. július 18., csütörtök

Egy szelet kenyér, olcsó szalámival

Ma van a szakszervezeti akciónap

Ahhoz, hogy egy cég tulajdonosa hosszú időn át, akár sok évtizeden keresztül jól gazdálkodjon, nemcsak képzett munkásokra, kiváló gépekre, jó termékre, megfelelő piacra van szüksége, hanem arra is, hogy a dolgozóknak olyan élet- és munkakörülményeket biztosítson, amelyben elégedettnek érzik magukat. Manapság ezt már sokan felfogták, de még többen nem.

Mit tehet egy gyári munkás, ha a munkaadója folyamatosan tizenkét órát dolgoztatja, és csak annyi bért ad neki, amennyiből csupán puszta életét tudja fenntartani? Annyit, hogy ne haljon éhen. Mert ugye, van ilyen. Nem kell ehhez visszamennünk korokat, a vadkapitalizmusba, csupán magunk körül, a környezetünkben kell szétnéznünk. Tizenkét óra nehéz munka után az ember hazamegy, útközben vásárol egy kenyeret, tejet, olcsó szalámit, néhány szem krumplit, olcsó, csontos húst. Csupán egy-két napra való élelmiszert családja és önmaga számára. És ez így megy napokon, heteken, hónapokon, éveken át. Emberünknek a kezdetben még van igénye elmenni moziba, színházba, szeretne olvasni is, venni egy horgászfelszerelést, vagy eltöltene egy-két hetet egy olcsó tengerparti vagy hegyi nyaralóban. A kezdetben ezek a tervek, a tervek lassan álmokká válnak, majd az álmok is szertefoszlanak. Mindenről lemond, marad a kenyér, a tej, az olcsó szalámi, néhány szem krumpli, olcsó hús.

Nagyon sokan beletörődnek a sorsukba. Lehet, hogy munkába állásukkor még reménykednek abban, hogy egyszer majd jobb lesz, majd később tiltakoznak, mérgelődnek, végül már ezt sem teszik. Elfásulva, üveges tekintettel járnak dolgozni, mint valamiféle zombik, kiégett, ember alakú lények. A mosoly, az elégedettség helyett az elfásultság ül ki az arcukra, és ezt az arcot hordozzák életük végéig. Ilyen arccal távoznak tőlünk koporsóba fektetve, mert már abban sem hisznek, hogy odaát jobb sors vár rájuk.

Már a 18. században az elégedetlen munkások elkezdtek szerveződni, szakszervezeteket alapítani. Kezdetben a munkaadók irtották ezeket az embereket, de az elégedetlenséget nem tudták megszüntetni. A szakszervezetek egyre erősödtek, egyre több jogot harcolva ki a dolgozók számára. Ma már léteznek olyan cégek a világban, amelyeknek gazdái főt hajtanak a szakszervezetek előtt. De mi van nálunk?

Az egypártrendszerben a szakszervezetek a pártpolitikát szolgálták. Sajnos, így van ez a többpártrendszerben is. Egyik szakszervezet a hatalmi párthoz dörgölődzik, a másik az ellenzék mellett ügyködik a hatalom ellen. A dolgozókat pártpolitikai megmozdulásokra szólítják fel, vezetőik politikusként viselkednek a munkaadókkal szemben, ha a munkaadó a hatalomhoz közeli, akkor folyamatosan támadják, ha egy húron pendülnek vele, akkor még a kisebb törvénytelenségek ellen sem tiltakoznak.

Sidney Webb és Btearice Webb 1894-ben megjelent könyvükben, amelyben a szakszervezetek történetével foglalkoznak, így definiálták a szakszervezeteket: bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja, hogy fenntartsák vagy javítsák alkalmazásuk feltételeit. Csak ennyi.

Vajon ezt a célt hogyan érhetik el? Először tárgyalnak, és ha ezek a tárgyalások eredménytelenek, akkor nyomást gyakorolnak a munkaadóra. Sztrájkolnak, tüntetnek…

Nem mondom, hogy a tárgyalásokon a szakszervezet soha sem ért el eredményeket, azt sem mondom, hogy a sztrájk, a tüntetés soha sem hozott javulást, de soha sem olyat, amely után a dolgozók teljesen elégedettek lennének.

Most, ebben a helyzetben, amikor rendkívüli állapot van, és sok vállalat nem tud működni, vagy csak alapgázon dolgoztatja embereit, a munkások félnek, elveszítik-e munkájukat, csökken-e a bérük... Ilyen helyzetben hogyan működhet a szakszervezet?

Van, aki azt mondja, hogy sehogyan sem. Persze, sztrájkokat nem szervezhet, de tárgyalni tárgyalhat. Az illetékes minisztérium megfogalmazza a munkások és a munkaadók jogainak és kötelezettségeinek listáját. Például azt, hogy ott, ahol kivitelezhető, az emberek végezzék otthonról a munkát, akiknek be kell járniuk munkahelyükre, a munkaadónak kötelessége, hogy biztosítsa számukra a megfelelő védőmaszkokat, kesztyűket, a tiszta, fertőtlenített környezetet. Ha karanténba kerül valaki, a munkaadónak biztosítania kell az illető átlagbérének 65 százalékát, amit az első hónapban a munkaadó fizet ki, ezt követően pedig az egészségügyi biztosító térít meg. A munkásoknak a minisztérium ajánlása alapján fel lehet kínálni azt a lehetőséget, hogy kihasználják évi szabadságukat. Ekkor teljes bért kapnak. De kényszerszabadságra is küldhetők, bérük 60 százaléka ellenében. A rendkívüli állapot ideje alatt a munkásoknak nem szabad felmondani. Ezeket a rendeleteket sajnos ki lehet játszani, és a szakszervezeteknek ezekben az esetekben kell komolyan, pártpolitikától függetlenül reagálniuk.

Mert biztosan megtörtént és megtörténik majd, hogy tömeges elbocsátások lesznek. Mondjuk a vendéglátóiparban, ahol különben is rengeteg a törvénytelenség a munkaadók részéről. A be nem jelentett emberek az utcára kerülnek, és nem is tiltakozhatnak, a bejelentettek közül rengetegen minimálbéren vannak, akik ezúttal nem számíthatnak a borravalóra, és kérdés, hogy a minimálbért is megkapják-e.

Tudok egy esetről, ahol a munkaadó – mivel nincs munka – bejelentette, hogy mindenkinek felmond, és majd visszaveszi őket, ha elmúlik a rendkívüli állapot. Ilyen esetekben a dolgozó perelheti a céget, de kérdezem én, ki teszi ezt meg? Senki, mert számít arra, hogy majd ismét dolgozhat, meg aztán a bíróságok sem működnek, de a pereskedés pénzbe is kerül.

A szakszervezeteknek most sokkal jobban oda kell figyelniük, mi történik a munkásokkal, fogadniuk kell a panaszaikat, eljárni az érdekükben.

A szakszervezetek akciónapja van ma, április 2-án. Az Európai Szakszervezetek Szövetsége 1993-ban nyilvánította szakszervezeti akciónappá ezt a napot, amelyen a szociális feszültségeket, a munkanélküliség problémáit vitatják meg. Ma ennél sokkal többet kell megvitatni. És nem csak ma…