Mi történik valójában a Közel-Keleten? Regionális háborúról van szó, vagy a világrend átalakulásának újabb állomása zajlik a szemünk előtt? – egyre többen teszik fel a kérdéseket néhány nappal azután, hogy Izrael és az Egyesült Államok légitámadásokat indított Irán ellen. Donald Trump a támadás után tájékoztatott: a katonai beavatkozás célja az iráni atomfegyver létrehozásának megakadályozása, a rakétaprogram és a proxyhálózat gyengítése, valamint a haditengerészet megsemmisítése. A konfliktus valódi oka azonban vélhetően túlmutat a hivatalosan megfogalmazott katonai célokon. Egyre több elemző értelmezi a történteket a Kína és az Egyesült Államok között zajló gazdasági és geopolitikai verseny részeként, amely végső soron a világhatalmi pozíciókért folyik. A támadás időzítése ebből a szempontból sem közömbös. Donald Trump amerikai elnök március 31. és április 2. között Kínába látogat, hogy Hszi Csin-ping elnökkel tárgyaljon. Orbán Viktor miniszterelnök korábban erről a találkozóról úgy fogalmazott: „másképpen néz majd ki a világ az amerikai látogatás után, mint előtte.”
Kína az elmúlt két évtizedben látványos gazdasági és geopolitikai erősödésen ment keresztül, és egyre nyíltabban törekszik a világhatalmi szerepre. A világ második legnagyobb gazdaságaként hatalmas ipari kapacitásokkal, növekvő katonai erővel és kiterjedt gazdasági befolyással rendelkezik. Joggal indulhat tehát a világhatalmi versenyben. A történelem során a birodalmi erőviszonyok gyakran akkor rendeződtek át, amikor egy feltörekvő hatalom pénze domináns nemzetközi valutává vált. Ez rendszerint az addigi hegemón hatalom pénzének háttérbe szorulását is jelentette. A világ ma egy ilyen fordulópont küszöbére érkezett.
A nemzetközi politikában egyre gyakrabban emlegetett dedollarizáció azt a folyamatot jelöli, amelyben a világ fokozatosan csökkenti az amerikai dollár dominanciáját. A dollár globális szerepe az 1944-es Bretton Woods-i rendszerrel indult, amikor a dollárt aranyhoz kötötték, a világ más valutáit pedig a dollárhoz. A rendszer 1971-ben megszűnt, amikor Nixon feloldotta az aranyfedezetet. Az Egyesült Államok pedig Szaúd-Arábiával kötött megállapodást arról, hogy az olajkereskedelem dollárban történik – létrehozva a petrodollár rendszerét. A változás azonban 2001 után gyorsult fel, amikor Kína csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), és a termelőüzemek jelentős része az Egyesült Államokból és Európából a népköztársaságba költözött. Mára a globális ipari termelés mintegy harmada Kínában történik. A folyamat egyik látványos jele, hogy 2025-ben a BRICS-országok elindították saját elszámolási egységüket, a UNIT-et, amely arany- és valutakosár-fedezettel működik. Ha ez a rendszer megerősödik, idővel alternatívát jelenthet a dollárral szemben. Az Egyesült Államok számára ezért kulcsfontosságú, hogy az olajkereskedelem továbbra is dollárban történjen, hiszen ez jelentősen hozzájárul az amerikai államadósság finanszírozásához. Emiatt Washington stratégiai érdeke, hogy az Öböl-menti országok ne térjenek át más elszámolási rendszerekre. Az Irán körüli konfliktus, valamint az Oroszország és Kína részéről érkező támogatás Teherán felé részben ebben a tágabb geopolitikai és pénzügyi versenyben értelmezhető. Az sem mellékes, hogy Irán és Venezuela együtt Kína olajimportjának kb. 15–18 százalékát adták a konfliktusok előtt.
A jelenlegi kiélezett világpolitikai helyzetben szinte bármi megtörténhet – és annak az ellenkezője is. Egy azonban viszonylag biztosnak tűnik: egyik félnek sem érdeke egy elhúzódó konfliktus. Az Egyesült Államokban novemberben félidős választásokat tartanak, és az energiaárak emelkedése miatt bekövetkező infláció politikai kockázatot jelentene az aktuális kormányzat számára. A realitásokkal Irán vezetése is tisztában van: a világ két legmodernebb haderejével áll szemben. A stratégiai bombázások könnyen oda vezethetnek, hogy az iráni haderő működése megbénul, ami végül tárgyalásos megoldás keresésére kényszerítheti Teheránt. A nyugati, elsősorban légierővel támogatott rendszerváltoztatásokra több történelmi példa is akad. 2011-ben Líbiában a NATO légi hadművelete döntő szerepet játszott Moammer Kadhafi rendszerének bukásában. Hasonló folyamat előzte meg Slobodan Milošević jugoszláv elnök bukását is. A NATO 1999-ben 78 napig bombázta Jugoszláviát; bár Miloševićet végül 2000-ben tömegtüntetések és az Otpor mozgalom buktatta meg, a légi háború jelentősen hozzájárult a rendszer meggyengítéséhez. Amennyiben Donald Trump március végéig katonai sikereket ér el, az számos kérdésben előnyös tárgyalási alapot jelenthet neki Pekingben.
Nyitókép: Beta/AP
