Sértve őrzött önérzet

A 2025. december 17-i brüsszeli EU–Nyugat-Balkán csúcstalálkozó olyan pillanatként vonul be a diplomácia történetébe, amikor a régió egyik legmeghatározóbb szereplője „a folyosón rekedt” – saját döntése miatt. Az eseményből, amely az európai integráció és a stratégiai partnerség megerősítéséről szólt, Szerbia nem kért: sem államfői, sem miniszterelnöki, sem diplomáciai képviseleti jelenlét formájában. Aleksandar Vučić szerb államfő ezzel a bojkottal kívánt üzenni Brüsszelnek, minden hasonló üzenet kapcsán azonban érdemes megvizsgálni, annak van-e jó oka s nem mellesleg hatása, vagy egyszerűen a durcás gyerek képét jeleníti meg, aki a sarokba vonult vissza, mert nem az ő szabályai szerint zajlik a játék.
A csúcstalálkozó előestéjén Vučić a közszolgálati médiának adott interjújában világossá tette: „Úgy vélem, ezzel a lépéssel Szerbiát és az érdekeit védem… a Nyugat-Balkán most szerbiai képviselet nélkül marad.” Ez a kijelentés jól tükrözi a belgrádi vezetőség azon törekvését, hogy a távolmaradást a nemzeti méltóság védelmeként tálalja a hazai közvéleménynek. A retorika szerint Szerbia mindent megtett, az EU pedig hálátlan és igazságtalan. Válaszreakció ez arra a mélyülő frusztrációra, melyben Szerbia integrációs folyamata immár négy éve gyakorlatilag egy helyben topog. 2021 decembere óta nem nyílt meg újabb tárgyalási fejezet vagy fejezetcsoport (klaszter), s bár Belgrád abban bízott, hogy 2025 végén végre kezdetét veheti a 3-as számú (Versenyképesség és inkluzív növekedés) klaszter tárgyalási folyamata, az európai tagállamok közötti konszenzus ismét elmaradt. Az indokokat már számos esetben hallhattuk: a jogállamiság hiányosságai, a korrupció és nem utolsósorban az Oroszország elleni szankciókhoz való csatlakozás megtagadása, uniós „nyelven”: a külpolitikai összehangoltság hiánya.

A feszültség ennél jóval frissebb, másik forrása Vučić december eleji javaslata is lehet, amelyet egy brüsszeli munkavacsorán terjesztett Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és António Costa, az Európai Tanács elnöke elé. A szerb elnök felvetése az volt, hogy az EU ne egyesével, hanem egyszerre és együtt vegye fel a nyugat-balkáni államokat. „Ha egyet, kettőt vagy hármat vesznek be közülünk, akkor mi lesz a többivel? Hogyan fogjuk megoldani a nyitott kérdéseket?” – tette fel a kérdést, melyben az az érvelés bújik meg, hogy a lassabban működő folyamat állandó gondokat okoz majd a már bent lévők és még kint ácsorgók között. Ez a javaslat azonban, bár geopolitikai szempontból tartalmaz logikát a régiós viszályok megelőzésére, Brüsszelben hűvös fogadtatásra talált. Az EU ragaszkodik az egyéni teljesítményen alapuló elvhez. Von der Leyen és Costa udvariasan végighallgatta az ötletet, de válaszlépés meg úgy általában válasz – nem volt. Az EU nem akarja „lefelé nivellálni” a bővítést: ha Montenegró – amely 2028-ra tűzte ki a céldátumot – vagy Albánia gyorsabban halad a reformokkal, Brüsszel nem fogja Szerbia miatt fékezni az országokat. Szerbiát meg nem veszi fel csak azért, mert másik egy vagy két állam készen áll.
Még ha lehet is indokoltsága a sértődöttségnek, a távolmaradás aligha számít profitorientált döntésnek. Mondani sem kell, hogy az EU vezetői nem estek kétségbe annak hallatán, elkönyvelték azt. A magyar és a szlovák kormány, az egyébként is létező kiváló viszonyrendszer következtében, támogatásáról biztosította államunkat. Nagyjából ennyit ért el a düh – sem klaszter, sem gyorsított bővítés ígéretével nem rohant el senki sem Brüsszelből Belgrádba.
Szerbia aligha engedheti meg magának, hogy durcás gyerek módjára viselkedjen a nemzetközi porondon. A politikának ebben az esetben sem az érzelmekről kellene szólnia, hanem a realitásokról és az érdekérvényesítésről. A bojkott nem „védi a nemzeti méltóságot”, hanem éppen ellenkezőleg: gyengíti az ország pozícióit egy olyan pillanatban, amikor a régió többi állama fokozza a tempót, rombolja az állam európai, vagy fogalmazzunk úgy, brüsszeli megítélését. A diplomáciai gőg egyébként is luxus, amennyiben azt olyanok felé mutatja valaki, akikkel komolyan gondolja a szövetséget. Igazságos, hogy négy éve nincs előrelépés? Nem! Jó döntés, ha emiatt az ország felborítja a sakktáblát? Nem!