Újvidéken soha nem ültettek annyi fát évente, mint amennyit az utóbbi időszakban földbe nyomnak. Zöld város, soha nem volt zöldebb. A térség koronázatlan zöldkirálya, a városban lakók könnyen beleőrülhetnek a zöldtúltengésbe, akár erdei manóknak is képzelhetjük magunkat. Korán reggel rikkant a rigó, gombászat, csigászat, rőzsegyűjtés…
Na de zökkenjünk vissza a mesevilágból a dízelbűzzel átitatott valóságba. Pár évvel ezelőtt jelent meg az arra vonatkozó adat, hogy az önkormányzat megbízásából tíz év leforgása alatt a városban 51 ezer facsemete került a földbe. Elképesztő adat, hihetetlennek tűnik, de (sajnos) igaz. Bárcsak ne kellene ültetni! A számok alatti, apró betűs, leginkább kifelejtett szövegek elolvasása után kaphatunk csak valós képet arról, hogy mi történik. Hogy a zöldhullám ellenére miért fojt bennünket egyre jobban a beton, a zaj, a szemét meg a kipufogóbűz. Milyen fákat ültettek? Hova ültették el őket? Milyen módon kerültek a földbe? Milyen karbantartási terv, öntözési stratégia kíséretében? A fenntarthatóság mely paramétereit elemezték, és implementálták az ültetési programokba? És ami a legfontosabb: az említett időszakban hány fát tüntettek el a városból?
Emlékszünk még ezekre a fákra a Lazar cár sugárút mentén? A teljes zöldövezetet eltörölték azzal az ürüggyel, hogy helyére parkot „építenek”. Nos, a park már megvolt, az „építünk” szón van a hangsúly. A pénzátutalási folyamatokon… Kit érdekel már egy fa?
Nos, az utóbbi kérdésre vonatkozóan nincsen adat, nem is lehet, ugyanis az egészséges, terebélyes fák kivágása mindig „mutyiban” történik, sitty-sutty, és már nincs is négy hatalmas, legalább 60 éves fenyőfa a Munkás utca és a Sutjeska utca kereszteződésénél. Eltűnnek, még mielőtt a környék lakói morogni kezdenének, összefognának, és esetleg valamelyik idióta odaláncolná magát a fatörzshöz. Á, nem, ezt nem várjuk be, sőt a legbiztonságosabb az, ha a fa saját akaratából távozik. Ez talán a legegyszerűbb területkisajátítási taktika, elég csak meglocsolni betonnal, építkezési mérgekkel a gyökeret, és egy év múltán már vágható is, hiszen „kiszáradt”. Senki sem fog kérdőre vonni senkit, egy száraz fához senki sem láncolja oda magát. Természetes, hogy kivágják. A tövében épülő lakóépület építkezési kerítését máris 3 méterrel ki lehet tolni, ami a beruházónak sok millió dinárnyi költséget megtakarít. Nem kell naponta hordania az építőanyagot, ott tarthatja a gépeket, a tervezettnél nagyobb darut szerelhet össze… Az új lakóknak meg nem fog kelleni a fa, hegyi erdőkből menekülnek ide, vagy olyan vidékekről érkeznek, ahol a faanyag még mindig ottani, ipari forradalmuk mozgatórugója.
A számjáték nagyon sokféle módon állítható az ámítás szolgálatába. Az 51 ezer facsemete közül sok száz a töltésen, a sétány mentén került a földbe. Ott, ahol az elmúlt évtizedben már többször is megpróbálkoztak faültetéssel. Az első két évben még nem, de a harmadikban, amikor a lombozat már kissé megerősödik, a dunai szél kíméletlenül derékba töri mindegyiket. Tehát, ültetnek, a szél, a szennyezés vagy aranyifjúságunk végez a facsemetékkel, majd ismét ültetnek. A dicsszám meg csak növekszik. Facsemetéket nyomkodnak egymás hegyébe-hátába évtizedek óta meglévő parkokban, a hatalmas lombkoronák árnyékába, ahol esélytelen a megnövésük. A Strandon, oda, ahova évtizedeken keresztül a törölközőt terítettük le. Betonba öntött lakóépület-udvarokban földesen meghagyott, alig egy négyzetméteres lyukakba, esélyt sem hagyva a kis fáknak a túlélésre. Új, külvárosi bekötőutak mentén fasorokat, a belvárostól kilométerekre… közigazgatásilag Újvidék területén, számnövelve.
A sétány mellett egy új betonkolosszus megépítése során három, legalább hatvanéves kanadai nyárfát vágtak ki suttyomban, egyenként, hogy ne legyen feltűnő. Most parkolótér van a helyükön. Akárcsak az egyetemi városban, ahol társadalmunk értelmiségi csúcsa, gépesített professzorgárdánk építtetett magának sorompóval lezárt parkolóteret a 6-7 emelet magas fák helyére. Most szinte irodájuk ablaka alatt parkolhatják le urbánus terepjáróikat, ők talán ebben látják a fejlődést.
Az 51 ezer elültetett fa tehát nem azt jelenti, hogy a város most zöldebb, mint volt, hanem azt, hogy kapkodunk a levegőért; tudjuk, hogy nagyon nem jó az, amit csinálunk, és igyekszünk olyan szögből megvilágítani a dolgokat, mintha a jóra törekednénk. Cselekedeteink erkölcsi megítélését rábízzuk a számokra, a számok pedig nem hazudnak. Emlékszünk még erre a buta rajzfilmkakas szájából-csőréből elhangzott megállapításra? A múlt évszázad 80-as éveiben nálunk Sofronijeként (vagy Bóbitaként) ismert rajzfilmhős a népszerű, amerikai rajzfilmsorozat egyik részében egy nagyon okos kiscsirkét totojgatott, aki nem sokat beszélt ugyan, de papírra vetett, mélymatematikai számításokkal bebizonyította a legabszurdabb lehetetlenségeket is. A „bölcs” kakas igyekezett leplezni butaságát, a „tudom, tudom, a számok nem hazudnak” kijelentése azóta szubkultúránkban a badarságok számokkal, statisztikával történő félremagyarázásának, a tudatos félrevezetésnek a szimbólumává vált. Az 51 ezer facsemete, és azóta még ki tudja, mennyi, a különféle hangzatos nevű zöldprojektumok keretében valóban a földbe került, többségüket azonban már rég áthordták az önkormányzat által létrehozott komposztálóüzembe, derékba törve, kiszáradva, fahulladékként. Akárcsak sok-sok ezer tonnányi öreg faanyagot is. Olyan faóriásokat, amelyeknek kivágása teljesen „kiegyensúlyozottan és jogosan” történt, hiszen „ültettünk helyükre másikat”… Hááát, nem épp a helyükre, meg nem is ugyanolyanokat, de hát kit érdekelnek az apróságok? Mint annak idején, a kaszárnyákban: fürdés után a katona lead egy darab koszos gatyát, helyette kap egy darab tiszta gatyát. Gatya mint gatya, működött a rendszer, akárcsak ma is. Morgunk, méltatlankodunk, csörgetjük a láncot, mégis itt vagyunk, számszerűen túlerdősített környezetünkben, nyeljük a benzingőzt, és várjuk, hogy megérkezzen címünkre fejlődésünk számlája.
Nyitókép: Rendezés. Szép, óvatos megfogalmazás, a gyakorlatban favágást jelent / Fotó: Szeli Balázs
