Amikor nincs otthon semmilyen, a fogunk alá való nyalánkság, vagy tejbegrízt főzünk, vagy pedig pudingot. Régebben a csokis volt a kedvencem, amelybe ráadásként, az íz fokozása céljából tettünk még egy evőkanálnyi kakaót, és olykor étcsokival is megspékeltük. Gyerekként a vaníliaízűt nemigazán szerettem, talán azért, mert a krémesre (krempitére) emlékeztetett, amely ma sem tartozik az imádott süteményeim közé, azonban a vaníliás pudingot az évek folyamán megkedveltem, pláne még ha plazmakekszet is tördelek bele.
Egyébként nemcsak önmagában vagy tejszínhabbal fogyaszthatjuk, nagyon sok desszert hozzávalója is lehet a puding. Készülhet belőle vajas tortakrém, de akár a tésztába is belesüthető a por, sőt, teljesen kiváltható vele a liszt, sokkal levegősebb, lazább szerkezetű lesz tőle a piskóta. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a pudingpor legfőbb összetevője a legelterjedtebb konyhai sűrítőanyag: az íztelen, szagtalan, púder állagú kukoricakeményítő – ettől a zselésítő anyagtól lesz olyan ínycsiklandóan remegős.
Annyira természetesnek vesszük, hogy a puding mindig kéznél van, és bármikor elkészíthetjük, hogy a finom, gazdag krém kanalazása közben szinte fel sem merül bennünk annak a gondolata, valójában mióta került a köztudatba, és kinek köszönhetjük.
Azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a története több ezer évre nyúlik vissza, az adatok szerint már a középkorban ismerték, de nem ebben a formában. A korai pudingok sóval, egzotikus fűszerekkel, gyümölcsökkel ízesített, hús alapúak voltak, és bélbe töltötték őket. Az egyik elmélet szerint maga a szó eredete a francia „boudin” kifejezésre vezethető vissza, ami véres hurkát, kolbászt jelent, és a latin „botellus”-ból származik. Egy másik elmélet szerint a szó a német *pud-, „megdagad” igetőből ered, az már viszont biztos, hogy hozzánk az angol pudding alapján került. Az angolok több ételre használják ezt a szót, többek között így nevezik a hurkát, a Yorkshire puddingot (lisztből és tojásból készült massza, amit kisütnek) és a Plum puddingot (karácsonyi pudingot). Érdekes, hogy a hagyományos karácsonyi puding is eredetileg fácán-, fogoly-, nyúl- és baromfihúsból készült, egészen addig, amíg György király megelégelte a sok húst, és 1714-ben úgy döntött, ezentúl aszalt gyümölcsökkel készüljön, hogy az édesség karácsonykor megkoronázza a királyi lakomát.
Ezek a pudingok állagra egyáltalán nem hasonlítanak a nálunk népszerű, tojásból, tejből, cukorból és valamilyen zselésítő anyagból főzött krémekre, de a magyar gasztronómiában ismert felfújtakra igen, hiszen a karácsonyi pudinghoz hasonlóan a felfújtak egyik hozzávalója a kenyér, illetve a szikkadt kalács, amit tojással kötnek meg, formába töltik, és a sütőben vízfürdőben összepárolják. Azonban a XVII. századtól már az édes tejsodókat is a puding névvel illették, amelyek már kezdenek némi hasonlóságot mutatni a „mi” pudingunkkal.
Az első tejből, cukorból és kukoricakeményítőből készült pudingport az angol Alfred Bird állította elő 1847-ben. A tojásokat kukoricakeményítővel helyettesítette azért, hogy a tojás- és élesztőallergiában szenvedő felesége is el tudja fogyasztani (később ő találta fel a sütőport is). Az első főzős pudingpor 1918-ban jelent meg az Egyesült Államokban.
A világ számos részén megtalálhatóak a pudinghoz hasonló desszertek. Indiában főleg a tészta, rizs vagy tápióka alapú édes-krémes pudingok terjedtek el, amiket lehűtve kínálnak, a mediterrán országokban a rizsből készült pudingokat kedvelik, és mindenütt ízesítik őket fahéjjal, citromhéjjal, kardamommal stb., az afrikaiak pedig az ő „malva pudding”-jukat vaníliafagylalttal vagy tejszínnel tálalják.
A fentiekből láthatjuk, hogy a pudingnak gazdag története van, és az évszázadok során számos változáson ment keresztül. Amíg a nagyanyáink még a pudingot liszt, tojás, tej, csoki vagy vanília keverékéből főzték meg, anyáink már inkább a gyorsabb, zacskós változatát részesítették előnyben. Ma pedig csak le kell emelnünk a hűtőpultok polcairól a kész, poharakba töltött változatot.
Azt mondják, hogy a puding próbája az evés, azonban arra nagyon figyeljünk oda, hogy ne kóstolgassuk többször ugyanazzal a kiskanállal, mert ezáltal a legsűrűbb puding is folyóssá válik. Ugyanis az emberi nyál egy amiláz nevű, keményítőlebontó enzimet tartalmaz, amely a pudinggal már kis mennyiségben is érintkezve felhígítja. Ezt tapasztalatból is tudom, mint ahogy azt is, hogy ugyanez történik, amennyiben mézzel szeretnénk édesíteni a pudingot. Hogy miért, nem tudom, kezdem gyanítani, hogy „a méz nem a méhek nyálából készül”-elmélet sántít.
Mindezek tudatában kívánok jó pudingmajszolást!
Nyitókép: Pixabay
