2024. június 14., péntek

Régen a zene is jobb volt?

Az egyik zeneértő és egy időben zenével foglalkozó haverom vallja ezt, akivel törzshelyünkön van, amikor órákat polemizálunk erről, illetve arról, hogy a mai fiatalok nem is igazán érzik és nem is értik azt a szellemiséget, amiben mi annak idején szocializálódtunk a zenehallgatás terén. Mert, ugye, manapság a digitális technológiának és az olyan internetes zenemegosztó felületeknek köszönhetően, mint amilyenek a Spotify illetve a videókat megosztó YouTube, rengeteg szerzemény könnyen elérhető. Ugyanakkor, ellentétben a hetvenes, nyolcvanas és talán még a kilencvenes évek stadionokat megtöltő együtteseivel és énekeseivel, manapság nagyon kevés előadó mer, illetve tud bevállalni egy több tízezres koncertet, és ezeket a helyszíneket egy-két, a médiumok és a közönség által rövidebb-hosszabb időre felkapott csillagocskát leszámítva jórészt manapság is a mi ifjúságunkat és zenei ízléseinket meghatározó zenekarok uralják. A jelenleg nagyon népszerű Billie Eilish és Taylor Swift fellépései mellett például a fennállása 60. évfordulóját ünneplő Rolling Stones zenekar még élő tagjai, koruk ellenére, köszönik, jól érzik magukat, és seperc alatt elfogynak a jegyek a fellépéseikre, és a 10 évvel „fiatalabb” ausztrál zenekar, az AC/DC is elindult egy újabb turnéra.

Arról nem is beszélve, hogy amíg manapság már néhány egérkattintás vagy pedig mobiltelefon-simogatás elég ahhoz, hogy kiválasszuk kedvenc szerzeményünket, addig egykoron megtörtént, hogy egész délutános időtöltés volt az egy óra hosszúságú zenei anyagnak hangszalagra történő összeállítása. Az egész persze azzal kezdődött, hogy az Újvidéki Rádió hétfő esti Slágerparti könnyűzenés kívánság-, vagy pedig a péntek esti Péntek van című rockzenei műsorából felvételeztük a kedvenc szerzeményeinket, és közben imádkoztunk, hogy a műsorvezetők ne beszéljenek bele a dalok elejébe vagy a végébe. Ezt követően gyermekkori barátommal rengeteg időt töltöttünk el azzal, hogy magnós rádióinkat egymás mellé helyezve másoltuk át egymásnak a korában felvett anyagot. Persze, amennyiben Sajó kutyusom az udvaron beleugatott a felvételbe, az egészet kezdhettük elölről.

Kedvenc előadóink nagylemezeiért, hangszalagjaiért többnyire az akkor még fénykorát élő csókai Beograd áruházba, vagy pedig a szabadkai Jugoton lemezboltba „ugrottunk át”, mert ott sokkal nagyobb volt a választék, mint a zentai könyvesboltokban. A felvételezési láz a kétkazettás magnók megjelenésével csúcsosodott ki. A kilencvenes évek vérzivataros és hiperinflációs éveiben nagyrészt a zentai Mojóban szocializálódtunk zeneileg, amelynek egykori tulajdonosa az országot sújtó kulturális és gazdasági szankciók közepette a szerbiai, a magyarországi és az európai blues- és rockzenei színtér ismert és kevésbé ismert képviselői mellett a helyi és vajdasági zenekaroknak és előadóknak is fellépési lehetőséget biztosított. A zenei neveltetésünk másik sarokköve a szabadkai bolhapiac volt, ahol az elég kétes minőségű és a szerzői jogok fogalmát legtöbb esetben hírből sem ismerő lengyel kazettákat megvásárolva és hallgatva tartottuk a lépést az aktuális könnyű- és kevésbé könnyű zenei trendekkel.

No meg semmiképpen sem szabad megfeledkezni az akkoriban tényleg zenét, illetve videoklipeket sugárzó MTV-ről (Music Television), amit persze úgyszintén inkább illegálisan, mintsem legálisan sugároztak a helyi kábeltelevíziós hálózatok.

Ezekben az időkben a zene nemcsak a koncerteknek köszönhetően jelentett közösségi élményt, hanem sokat számított a társaságok kialakulásában és életében is. Ahogyan egyik kocsma-kulturológiai bölcselkedés során a fentiekben már megemlített haverom kifejtette: Zentán is külön társaságba tömörültek a „metalacok”, a punkerek, a diszkósok és a „depechesek”, szemben a mai nemzedékkel, akikre már nem igazán jellemző ez a zenei-kasztrendszer alapján történő felosztás.

A következő lépés zenei evolúciónk során a fesztiválozások voltak. El kell ismernem, hogy kezdő újságíróként némi lépéselőnyt élveztem ezen a téren, mivel általában a szórakozást a munkával összekötve túlnyomórészt tudósítóként vettem részt olyan nemzetközi fesztiválokon is, mint a Sziget, vagy pedig az EXIT, és ezeken végre-valahára egyszer-kétszer alkalmam adódott személyesen is találkozni és beszélgetni néhány nagy kedvencemmel. Manapság viszont, ahogyan a fentiekben megemlített MTV is minden, csak nem zenét sugárzó műholdas televíziós csatorna, úgy a fesztiválok jellege is megváltozott. Különösen a belépőjegyek árát illetőleg. A Szigetre egy napi jegy 1993-ban 300, 1995-ben 500 forint volt, 2000-ben pont 2000, öt évre rá 5000, 2010-ben 12 000, tavaly pedig már 42 ezer Ft-ot kellett érte leperkálni. Az újvidéki EXIT Fesztiválra nem sikerült pontos adatokat találnom, de az idei bulisorozatra a legolcsóbb négynapos jegy promóciós áron jelenleg 6990 dinárért, míg a VIP jegy jelen pillanatban 36 ezer dinárért rendelhető meg. Emellett évről évre azon kapom magam, hogy az aktuális fellépők listáját böngészve egy olyan előadót sem találok, akinek a koncertjét még őszülő hajjal is végigcsápolnám.

No de visszatérve a jegyzetem címére: Régen a zene is jobb volt? Nos, szó sincs erről. Mert manapság is vannak izgalmas előadók és rendkívül tehetséges zenekarok, amelyeknek a fellépéseire, ha csak tehetem, elmegyek. Emellett a Spotify-on és a YouTube-on is érdemes kutatni rejtett zenei kincsek után, mert ezek azok, amelyek igazán értékesek.

Nyitókép: Pixabay