2024. június 17., hétfő
JEGYZET

Ég veled, Castelli!

John Ridley amerikai forgatókönyvíró mondta egyszer, hogy a legtöbb ember szerint a képregények mindössze rajzokkal illusztrált olcsó kiadványok, márpedig ezek valójában az irodalomművészet és az elme színházának csodálatos keverékei.

Ezzel szemben a képregény térségünkben manapság is egyike a legalulértékeltebb műfajoknak, annak ellenére, hogy ezek őseként bizonyos tekintetben az ősemberek barlangrajzai mellett az első képes Bibliát is tekinthetjük.

Több mint száz évvel ezelőtt Belgiumban jelent meg a műfaj, amit „bédének” (band dessiné) neveztek el. A klasszikus, a rajzokat szóbuborékokban kommentáló történetet azonban 1896. február 16-án Amerikában, a New Yorker World című lap hasábjain olvashatta először a publikum.

Európában a képregény az 1930-as években vált igazán népszerűvé. Az 1938-as alapítású, Spirou címet viselői belga magazin a mai napig megjelenik, és már túljutott a 3000. számon. Kevesen tudják, hogy az egykori Jugoszláviában magyar nyelven is megjelent, és még a mai napig is óriási népszerűségnek örvendő Asterix képregények is Belgiumból származnak.

Térségünkben, ellentétben az amerikai, francia, belga japán képregényekkel, az olaszországi rajzolók és írók képregényei örvendtek és örvendenek a mai napig népszerűségnek. Az olasz képregény, vagyis ahogyan ők nevezik, a fumeti fő jellemzője – az amerikai, különböző szuperhősöket felvonultató képregénnyel szemben – egy cinikus, politikailag tudatos szemlélet, fekete-fehér realisztikus ábrázolással.

A stílust meghatározó első olasz képregényszerzők a II. világháborút követően jelentkeztek először az alkotásaikkal és alapozták meg az olasz képregény népszerűségét. E személyek közül két szerzőt mindenképpen ki kell emelni: Hugo Prattot, a kritikusok szerint Európa legjobb képregényei között lévő Corto Maltese-történetekkel és Sergio Bonellit, aki elsőként kezdte az általa kiadott képregényeket újságárusoknál terjeszteni, és így havonta több százezer füzetet eladni. Ekkoriban Bonelli égisze alatt kizárólag vadnyugati tematikájú képregények jelentek meg.

A múlt század nyolcvanas éveinek elején azonban – a nemrég elhunyt Alfredo Castellivel az élen – új szerzőgárda kezdte bontogatni a szárnyait, és lényegében az olasz képregény is ekkor szakít a western tematikájú történetekkel. A revolverforgató hősök helyét Marti Mistery, a „lehetetlen kutatója” vette át.
A New York-i régész, antropológus és történész egy szabad értelmiségi, akit olyan természetfeletti esetek érdekelnek, amelyeket a hivatalos tudomány elutasít. Ellentétben a prérit rovó magányos revolverhősökkel és a törvény lovon vágtázó őreivel, Marty nős, tudományos televízió-műsorokat készít, aki barátjává fogadott vademberrel küzd a hatalomra és pénzre éhes tébolyult elmék, valamint az Atlantisz titkait őrző fekete ruhás emberek ellen.

Ellentétben a Bonelli-szerzők első hullámával, Castelli és társai a történeteikben így teret adnak a társadalomkritikának is. Castelli hőse nem „szuperhős”, hanem hús vér ember, humanista, egyben a konzervatív látásmód elleni harcos is, aki természettudományos és történelmi tényekkel átszőtt paranormális eseteket old meg világszerte. Bizonyos tekintetben Castelli Marty Mistery alakján keresztül saját liberális és felvilágosult eszméit is közvetíti az olvasói számára.

Castelli egyébként a Marty Mistery-történetek mellett a hazánkban úgyszintén a mai napig megjelenő és nagy népszerűségnek örvendő Zagor, Ken Parker, Dylan Dog és Mister No képregényekben is közreműködött. Közülük pedig leginkább az utóbbi képregényhős történetein való munkát élvezte. Az Al-Dzsazírának kilenc évvel adott interjújában kiemelte, hogy szerinte Mister No egy lenyűgöző és összetett karakter, aki iránt különleges érzéseket táplál. „Ennek a képregénysorozatnak az írása egyszerre volt szórakoztató és ösztönző... Emlékszem, hogy néhány történet írása közben szó szerint éreztem a dél-amerikai hangulatot, éreztem az Amazonas esőerdőjének illatát, megízleltem a „cachacát” (Brazíliában népszerű szeszes ital) és a „feijoadát” (hagyományos brazil étel) – nyilatkozta a katari hírtelevíziónak.

Castelli halálával fájdalmas űr keletkezett mindannyiunk szívében, akik annyira faltuk és még ma is elolvassuk képregényeit.

Nyitókép: Sándor Zoltán illusztrációja