2024. április 23., kedd
JEGYZET

A fürdővízzel együtt a diákot is kiönti

Nagy kihívás előtt állnak a pedagógusok, hiszen módszertanilag, és a gyakorlatban is változtatniuk kell a nevelésen és az oktatáson, hogy versenyképes ifjúságot készítsenek fel az iskolák a jövő számára – hangzott el többek között azon a közoktatási konferencián, amit a közelmúltban tartottak meg Szabadkán az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok szervezésében. Senki előtt immár nem titok, társadalmunk egyre komolyabb válsággal, vagy ha úgy tetszik, átalakulással küzd, amire egyértelműen rávilágít, hogy évtizedek óta mind kevesebb a bizalom az intézményeinkben. Emellett a tudományosság szilárd kapaszkodói is jó ideje inognak, és a családnak nevezett kötelék is lazábbá vált sokak szemében.

Hiába a reformkísérletek tömkelege az elmúlt évtizedekben, az új módszertanok, taneszközök bevezetése, az ország oktatási rendszere több évtizeddel a körülöttünk zajló átalakulások mögött kullog. Több lépéssel is. A diákok érdektelenek, sokan különórákkal tudják csak a követelményt teljesíteni. Nem csoda hát, hogy a szülők az iskolákban folyó munkát elavultnak érzik. És ugyan már régóta konganak azok a bizonyos vészharangok, úgy tűnik, az illetékes döntéshozók az enyhülést hozó megoldások helyett tovább bonyolítják a helyzetet.

A napokban arról cikkezett több sajtóorgánum is, hogy a minisztérium módosítja az oktatási szabályrendszer több pontját, elsősorban az általános iskolákban. Ez rendben is lenne, hiszen mindenki érzi a fokozódó feszültséget. A tanárokkal szemben teljesen mások lettek az elvárások, mint valaha voltak. A szülők hangosabbá váltak, és a diákok is, aztán ehhez adódik a minisztérium és a tanfelügyelők követelménye. Hiába igyekszik a tanügyi dolgozók többsége képezni magát, fejleszteni a korábban megszerzett tudását, úgy tűnik, mindez nem elég. Aztán hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a diákok már rég nem azok a szende báránykák, mint valaha voltak. Nem ülnek katonásan a széken, egyenes háttal, hatalmas szemekkel bámulva az oktatóra, tudásra szomjasan.
Mint annyiszor, most is rájöhetünk, hogy a digitális technika térhódítása ugyan hatalmas információhalmazt tett könnyen elérhetővé, a hivatali ügyintézés, vagy az adminisztrációs feladatok kapcsán messze nem a várt könnyítést hozta el. Sőt, inkább bebonyolította az életünket. A tanügyben dolgozókra is további felesleges írásbeli beszámolók, jegyzetelések várnak.

Például, ha a szülő nem vesz részt a szülőértekezleten, akkor az ott elhangzottakról az osztályfőnöknek írásbeli beszámolót kell neki átadnia. Továbbá a diák előmenetelével kapcsolatban még részletesebb összefoglalót kell írnia. Hogy a két írásbeli ellenőrző helyett ezután hármat lesznek kénytelenek írni a gyerekek, azt hiszem különösen nem lesz hatással a félév menetére. Legalábbis az alsó osztályokban, hiszen a legtöbb tantárgyból ennél jelentősen többször ellenőrzik őket. Legfeljebb egyik-másik „röpcsit” elkönyvelik hivatalosnak.

Bizonyos belgrádi lap a tanügyi szabályrendszer módosításai közül azt emeli ki, hogy ezentúl majd hogyan és milyen módon tudják azokat az oktatókat „elmozdítani” a szülők, akikkel elégedetlenek. Ez szúrt szemet leginkább. Mindannyian találkozhattunk iskoláztatásunk idején olyan tanárral, akinek a személyisége miatt eleve nem lett volna helye a  tanügyben. Vagy aki kiégett, és már messze nem érezte hivatásának az ifjúság kinevelését, és nem volt ereje venni a kalapját. Vagy akivel nem voltunk egy hullámhosszon, akinek nem mi voltunk a kedvencei, és úgy éreztük, hogy igazságtalan velünk. Csakhogy, ami nekünk nem felelt meg, másoknak lehet, hogy igen. Gyermekként biztosan panaszkodtunk egyik-másik tanárra. Meghallgattak bennünket, vagy lepisszentettek, és már néhány évtizeddel ezelőtt is voltak olyan szülők, akik berohantak vélt vagy valós sérelmeik miatt hőbörögni, asztalt csapkodni a tanár orra előtt, vagy az igazgatóval hangoskodva. Na de azóta változott a világ, és a felsőfokú végzettséggel rendelkező oktatók tudása egyre inkább halkul egy-egy „bátor” szülő hangja mellett. És ha erre még rátesz az egyik legnagyobb példányszámú lap, akkor abból semmi jó nem sülhet ki.

Alig harminc évvel ezelőtt kétszer annyi gyermek járt az iskolákba. Mégis kevesebbet kellett jegyzőkönyvezni az oktató-nevelő munkát. A tanintézmények is teljesen más körülmények között működtek. És mégis működtek, a diákok pedig jártak iskolába. És abban az időben még a tanárok szava szent volt, az igazgatótól pedig tartottak a gyerekek. Mindannyian. Ha rossz jegyet, vagy figyelmeztetést kaptunk, akkor a szüleinktől is járt egy letolás. Aztán legközelebb igyekeztük elkerülni az ilyen élményeket. Azt sokan sejthetik, hogy a legtöbb esetben ma is letolás követ egy-egy csintalanságot, vagy rossz jegyet, de napjainkban nem feltétlenül a diák az, akinek „megmossák” a fejét.

A második félév kezdetére majdnem patthelyzet alakult ki az egyik észak-bácskai iskolában, mert szinte az utolsó pillanatig nem találtak a szülési szabadságukat megkezdő matematika és történelem szakos tanárnők helyett oktatót. Nem, hogy szakos tanárt, de egyáltalán tanügyi, vagy bármilyen felsőfokú végzettséggel rendelkező helyettesítést sem találtak. Szerencsére sikerült rábeszélni egy nyugdíjas tanárt, hogy ismét „álljon hadrendbe”, a másik illető pedig naponta hatalmas távolságot kénytelen megtenni a munkahelyéig.

Nem kétséges, hogy alapvetően jóindulatból gyökereznek az új tanügyi szabályok, de kérdés, hogyan élik meg őket az érintettek. Vajon az új irányelvek hogyan hatnak majd a diákokra, valóban nagyobb motivációt kapnak-e, ahogyan azt a módosítás előirányozza? Vagy a fürdővízzel együtt a gyereket, azaz a diákot is kiöntik? Aztán a döntéshozók arra gondoltak-e, hogy nem elvadítani kellene az ifjúságot a tanári pályától, hanem bátorítani őket az egyik legnemesebb hivatásra? Mert a diákok létszáma ugyan drasztikusan lecsökkent az utóbbi években, de már oktatókat is csak nagyítóval lehet találni.

Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)