Felettébb izgalmas lesz kideríteni, ki is volt valójában Herold Gyula Béla, aki a XIX. század utolsó éveiben a természet csodáit és határtalan szépségét bemutató versei, elbeszélései és tárcái révén vált a zombori Bácska – olykor a Zombor és Vidéke című lapok – kedvelt írójává, s aki ifjú fejjel csónakon végigutazta a Kazán-szoros tajtékzó poklát, hogy a megfékezhetetlen örvények évekkel később már a világháború legvéresebb eseményeinek színterére, a dél-szerbiai komitácsik közé sodorják őt.
Herold Gyula Béla három természetimádó társával 1897. augusztus 17-én Apatinnál csónakba szállt, hogy lapáttal kezünkben, végigevezve az Al-Dunán, megcsodálják annak legendás szépségeit. Pompás nyári útjukról a lelkes hírlapíró Apatintól Orsováig címmel 1898 novemberében és decemberében nyolc folytatásban számolt be olvasóinak a zombori Bácska lapjain. Írása később, 1900-ban megjelent Zomborban a Bittermann Nándor és Fia könyv- és kőnyomdája által kiadott Ifjúságom című kötetében is. Augusztus 20-án a Kamanczon túli vidéken „a nap gyönyörűen kel fel a kékes köddel bevont hegyek mögül, szétszórva vérpiros sugarait a harmatos táj felett. Fejünk felett néhány elrepülő gém hallatja éles kiáltását, amint reggeli halászatra indulnak. A nagyszerűen néma csendben messziről hallatszik a hegyoldalban legelésző nyáj méla kolompja, melybe belevegyül a pásztor furulyájának bánatos hangja.” Zalánkemén után meredek sziklán komor vár, barna lyuggatott romfala látható, mely még a mohácsi vész előtti időkben épült, s utóbb a törtök pusztította el. „Két világ határán képzeljük magunkat; egyik oldalon, ameddig a szem ellát, Bácska gazdag, termékeny szántói terülnek el tanyaházaikkal, melyek közül a távol lenge homályában emelkedik ki Titel, mellette a kanyargó Tiszával, melynek tovasikló csillámló vize messziről olyannak tűnik, akár az érczlemez. A másik oldalon terülnek el az elhagyott völgyi legelők, s az égnek mélységes kékjében fürdő bérczek. A lég üdítő, könnyű.”
Zimonynál elbűvöli az utasokat a millenniumi Hunyadi-emlék, amint a pavilonszerű, magas építmény ormán lebegő ősi turulmadár kiterjesztett fekete szárnyaival, karmai közé szorított pallossal átnéz a múlt dicső csatáinak színhelyére, Nándorfehérvár ormaira. „Oly jól el lehetne itt ábrándozni a múlt dicsőségéről, hisz a képzelet elhárítja a századok rétegeit, és benépesíti, újra felépíti a várromokat, közöket varázzsal a mohos falakra. Szinte hallod a kürt harsogását, a mén nyerítését, a kard csörrenését; szinte látom vár kapujából a diadalt előtörni, érzed a lelkesedést, mely kebleiket hevíté, érzed idegeikben az erőt, a bátorságot, mely nem e kor sajátja” – írta útirajzában nem titkolt lelkesedéssel Herold Béla Gyula. Szendrő hatalmas, komor bástyákkal ellátott vára a kanyarulat miatt úgy tűnik, mintha a Dunába építették volna.
„Örömittassá lesz kifáradt testem és lelkem, s a meredek hegycsúcsok, melyek felett misztikus fény ömlik szét, a magasba emelik képzeletemet.” Az ismeretlen Herold Gyula Béla természetért rajongó írásait 1902 után hiába keresték az olvasók a Bácska lapjain – a szerző, amilyen váratlanul jelentkezett, olyan váratlanul tűnt el a zombori hírlapokból.
Still Nándor a Fehértemplomi Állami Főgimnázium földrajz és a természetrajz szakos tanára 1881-ben Fehértemplom vidékének földtani viszonyai című, szigorúan szakmai értekezését követően 1897-ben közzétette Földrajzi séták Fehértemplom és vidékén című írását, amely inkább szenvedélyes útirajz, semmint földrajzi vagy történelmi tanulmány. Pedagógusként meg volt róla győződve, hogy tanítványaiból csak akkor lesz lelkiismeretes, jó hazafi, ha „lakóhelyöknek teljes és harmonikus képe minden jellemző vonásával együtt a lelkökbe vésődik”. Valamihez kötni kell a hűség fogalmát, s mi sem természetesebb annál, hogy erre a szülőföld valósága a legalkalmasabb. És mert maga is elragadónak tartotta Fehértemplom vidékét, évente táj- és honismereti kirándulásra vitte a tanítványait, hogy utazásuk során a pedagógiai céljait is megvalósítsa. Szeptemberi hajnalokon indultak, és első útjuk a Ferencz József parkon át a Kálváriára vezette, és a magasból előbb Versec felé, majd az Al-Duna felé tekintettek. Délen a Néra folyót övező füzesek, alattuk pedig a vízimalmok voltak láthatók, azon túl viszont már a sejtelmes és titokzatos Krassó-Szörény vármegye kezdődött. A bebarangolt Lokva hegylánc lankáin, az Uglyara patak völgyében Zlaticánál pedig elszánt aranymosók kísértették a szerencséjüket. Az igazi kalandot azonban a Báziásba tett utazás jelentette. Báziás néhány évvel korábban az al-dunai gőzhajózás egyik legfontosabb kikötője volt, a temesvár-orsovai és a belgrád-zimonyi vasút megépítésekor azonban sokat veszített jelentőségéből. S ha kereskedelmi értéke halványodott is, gyógyfürdőjének kényelme messze földön ismertté és népszerűvé tette. „Lábainknál a fenséges Duna folyam”, a jobb parti alacsony emelkedés azonban már Szerbia. A belátható térségben ott remeg az őszi párák fölött Ó-Palánk, a történelmi erődjének romjaival, és látható a Karas folyó torkolata, a maga fölülmúlhatatlan természeti szépségével. Új-Palánk mögött azután ott húzódik az isteni áldásnak tekintett Delibláti homokpuszta, amely a filoxéra hatalmas pusztítása után új életet adott a kétségbeesett verseci és fehértemplomi szőlősgazdáknak. „Báziástól kezdve a Duna mindkét partján hegységek emelkednek, melyek különösen a moldovai szigettől kezdve hatalmasan összeszorítják a folyam óriás víztömegét”, olyannyira, hogy a közeli Kazánszoros a poklok kapujának tűnik – írta Still Nándor fehértemplomi főgimnáziumi tanár valamennyi növendéke nagy-nagy megelégedésére. És milyen szép az útirajz nyelvének archaizmusa: „Új-Palánk községtől észak-nyugatra és a Karas jobb partján egy hullámos felületű fenntérség emelkedik, mely Károlyfalva, Gerebencz, Dubovácz és Deliblát hegységek között kerülékded alakban délkeletről észak-nyugatnak húzódik és körülbelül 400 kilométernyi területtel bír. Ez hazánk egyik legérdekesebb vidéke, a délmagyarországi homoksivatag, a magyar Szahara, mely nemcsak Magyarországnak, hanem egész Európának legimpozánsabb futóhomok-területe.” És a továbbiakban ugyanilyen elragadtatással foglalta össze mindazt, amit a homokpuszta történetéről – akár egy évszázad múltán is – tudni kell.
Still Nándor tájtörténeti munkáját olvasva érdemes emlékezni arra, hogy a XIX. század utolsó évtizedében a történetírói tevékenység még szorosan az irodalomhoz tartozott, ezért kísérte olyan élénk érdeklődés a kiváló történészek – Dudás Gyula, Dudás Ödön, Iványi István, Érdujhelyi Menyhért és társaik – munkásságát és pályáját. Mindannyiuk tevékenységét a szülőföld fölfedezésének boldog mámora járta át, ezért érezni úgy ma is, hogy alkotásaikra a történelem aranyfüstje telepedett rá.
Nyitókép: Báziás-fürdő (Mák Ferenc archívumából)
