Költő és hírlapíró volt, a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a 19. század második felének egyik legeredetibb magyar költője. Életútja szorosan összekapcsolódott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméivel. Fiatalon Petőfi Sándort tekintette példaképének, és amikor 1847-ben végleg Pestre került, bekapcsolódott a reformkor fiatal értelmiségének életébe. A Pilvax kávéházban került kapcsolatba a forradalmi ifjúsággal, ismerte Petőfit, Jókai Mórt, Lauka Gusztávot, valamint Vas Gerebent is. Fiatal korában, vándorszínészként, Nagybecskereken is fellépett, akárcsak Bácska több városában is. A márciusi forradalom eseményeiben aktívan részt vett, majd 1848 augusztusában önként honvédnek jelentkezett, és a szabadságharcban hadnagyi rangig jutott. Miután részt vett a roppant hidegről emlékezetes, téli bánsági hadjáratban, megkapó prózában ecsetelte a Dél-Bánátban, főképpen Nagybecskereken és Pancsován látottakat és tapasztaltakat (Egy honvéd naplójából[1]). A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, majd az osztrák hadseregbe sorozták. A forradalmi eszmékhez való ragaszkodását, később sem adta fel: a kiegyezést is elutasította, ezért politikai nézetei miatt gyakran került szembe korának hivatalos irodalmi és politikai köreivel.[2] Barátság fűzte őt Milkó Izidorhoz, többször meglátogatta őt Szabadkán, s néha, Palicson is hetekig időzött.[3]
A tamasováci ostromot még néhány kisebb előörsi csatározás követte, s csak azután érték el Zichyfalvát. Ott néhány napig pihent a csapat, majd újra bevetésre került. „December 31-én, szilveszter napján kora reggel megindultunk a végzetes járatra. Késő estig megállapodás nélkül egyre marsoltunk, s a már fölégetett, földúlt Szent János, Alibunár falvakon át Petrovoszelo alá értünk. Nappal egy kis hó esett, de éjjelre beállt amaz iszonyatos hideg, melynek emléke feledhetetlen marad mindazok előtt, kik amaz évek hadjárataiban részt vettek.[4]
Künn a sík havon »állj és gúlába« vezényeltetett, azután ki lőn adva a parancs, hogy – »levetkőzni nem szabad, s aki fát lop, az főbe lövetik«. Ez valóságos csúfolódásnak tetszett, éspedig mégis, komolyan volt kiadva. Éhesek is voltunk, pedig az, hogy kapunk valamit, még csak ábrándnak sem járta meg. Járatlan úton, ingoványon, göröngyön legalább is négy-öt mérföldet tevén, szörnyen el voltunk fáradva, és mégsem lehete pihenni, mert az iszonyú hidegben a megfagyás elől csak mozgással lehete menekülni.
De még így is aligha mind meg nem fagyunk, hanem végre a szükség törvényt ronta; honvédjeink nekiestek a környéknek, s ami fát leltek, azt bizony elhozták és tüzeket raktunk. Egy ily tűz mellett húztam ki az éjszakát olyképpen, hogy minden tíz percben egyet fordultam, mert míg a hátam melegedett, azalatt a mellemet éreztem fagytól gémberedni. Aludni nem lehetett. A fiatal 19 éves legénység, azzal mulatott, hogy egymást hajigálta a tűzbe, az al- és főtisztek kardlapozásai, káromkodásai dacára.”[5]
1849. január 1-jén a hadtest Neudorf (Banatsko Novo Selo) alá érkezett, ahol heves ágyútűz fogadta őket. Mielőtt a zászlóalj őrnagya rohamot vezényelt volna, parancsot olvastak fel, amely szerint „aki az elfoglalandó faluban bármely tárgyat, habár csak egy tűt is, magával vinne, illetőleg – ellopna, az a helyszínén főbe lövetik.” A támadásra az ellenfél megfutamodott, Vajdáék pedig bevonultak a faluba. Ott az élelmiszerből „egy óriási fazék töpörtűnél egyebet nem leltek, azt az egyik hátára akasztotta, s marokkal szedték belőle a kövér tartalmat, a fő- és altisztek atyafiságos kardlapozásai közben.”[6]
A csapat ezt követően Franzfeld (Kačarevo) felé vette útját. „Valami Franczfeld nevű faluba értünk estére, illetőleg értünk volna, ha engem ki nem rendelnek tiszti előőrsre, a szőlőkbe, ahol éjfélben föl kellett volna mások által váltatnom. Azonban éjfél elmúlt, és senki nem érkezett. Elmúlt egy, két, három óra, és semmi jele, hogy a környéken élő emberek lakoznának. A hideg iszonyú fokra hágott, a fák durrogva hasadoztak; valami kunyhóromban tüzet raktunk, s lábainkat a lángban forgattuk, hogy el ne fagyjanak. (…) Midőn kivilágosodott, egy kis buckó tetejéről láttuk a távolban, hogy egy hadsereg vonul azon irányban, mely Pancsova felé vezet. Ebből azt okoskodtuk ki, hogy az a mi seregünk lehet. Tudtuk, hogy Pancsova elfoglalása a cél…”[7]
Pancsovánál azonban, nagy csalódás, szégyenteljes megfutamodás történt, amely Kiss Ernőnek fővezérségébe került. Kiss Ernő ugyanis, még 1848. december 28-án Nagybecskerekről négyezerhatszáz emberrel és nyolc ágyúval Pancsova bevételére indult. Az újesztendőt Petre községben töltötte, majd Révaújfalu (Banatsko Novo Selo) alatt szétverte a felkelők előcsapatát. Révaújfaluról nem ment azonnal Pancsovának, hanem Franzfeld előtt táborozott le. Onnan Torontálalmás (Jabuka) felé vette útját, s csak azután indult Pancsova bevételére, amelyet akkor Knićanin és Mayerhofer csapatai védelmeztek. A Pancsova alá vonuló had hátvédjéhez csatlakozott költőnk zászlóalja is. Éppen akkor érték utol őket, amikor a csapat rövid, de heves ágyúzás után, Pancsova alól megfutamodott, és apró csapatokban kezdett velük szemben visszairamodni. Vajda írja, hogy „ez egy valóságos »ki merre lát« jelszavú, igazán rút futássá fajult. Lovasság, gyalogság, tüzérség, szekerészet, minden összekeveredve, fölbomolva, ki erre, ki arra, menekülni igyekezett, amint csak fáradt lábai bírták. Itt voltam először tanúja annak, hogy az ijedség is ragadós, mint a lelkesedés. Egy mély útba értünk, midőn annak széltében sűrű, futó tömeg jött velünk szembe, mint az ár. Elöl jött egy közember, akinek arcába pillantottam, és szeretném, ha ez arcot egy ügyes csatafestő látta volna, hogy megörökítse a rémület eszményét. Részemről el nem feledém azóta. Láttam haldokló, halott, siralomházba kitett, fölakasztott, vízbe fúlt, megfagyott, megölt ember arcát, de soha ily borzasztó képet nem láttam. Vonásai el voltak torzulva, színe a zöld, kék, sárga különös vegyüléke volt, s láthatólag kiáltani akart, de a hang a torkába fagyott. (…) Futottam a többivel, noha tisztában voltam aziránt, hogy futni legföllebb egy negyedóráig, s marsolni tán egy-két óráig, de tovább semmi esetre se tudok. És aztán mi történik? Ha legalább közelében egyetlen barátságos érzelmű falu volna, ahol elrejtőzhetnék és kipihenhetne az ember, míg valahogy ismét a táborba vergődik? De az elmaradás a csapattól egy volt a halállal, az elfogatás a legirtóztatóbb kínoztatás közti kimúlással. (…)”
1Vajda János: Egy honvéd naplójából. Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor Budapest : Neumann Kht., 2003 (elektronikus forrás: https://mek.oszk.hu/06100/06112/html/gmvajda0008.html)
Lásd: Kerekes György: Vajda János élete és munkái. Budapest, 1901; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái [Vajda János] (elektronikus forrás: mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm)
Scheiber Sándor-Zsoldos Jenő: Vajda János levelei Milkó Izidorhoz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958
Uo.
Uo.
Uo.
Uo.
Nyitókép: A pancsovai csata, amely Kiss Ernő fővezérségébe került, a szégyenteljes megfutamodás miatt
