A XIX. század első felében nagyot nőtt a történelmi Magyarország és a magyar nemzet tekintélye a Kárpát-medencében, és ez óriási kihívást, vonzerőt jelentett a szerbek, a horvátok, a szlovákok, a németek és a románok számára is; megindult egy spontán asszimilálódási folyamat, amely következtében az 1787–1850 közötti években a természetes szaporulat minden valóságos lehetőségét meghaladó módon Hungária (Ugarska) területén a magyarok – vagy a magukat magyarnak vallók – száma 29 százalékról 44 százalékra nőtt. A vesztes szabadságharc után, a Bach-korszak egy évtizede során ez a folyamat erőteljesen megtorpant, nem jelentett már akkora dicsőséget és tekintélyt magyarnak lenni.
Vladan Jojkić Nacionalizacija Bačke i Banata című „etnopolitikai” tanulmányában hosszan fejtegette, hogy az 1867-es kiegyezés milyen katasztrofális következményekkel járt Bácska és Bánság szerb lakosságára nézve. A magyar lakosság a napóleoni háborúk idején tapasztalt mezőgazdasági felvirágzáshoz hasonlóan, az 1870-es évektől kezdődő fél évszázad során hatalmas ipari fejlődésnek indult, nemzeti öntudatában ismét megerősödött, Hungárián (Ugarska) belül domináns szerephez jutott és – szemben a reformkorral, most már – erőszakos asszimilációs politikát folytatott. „A magyar expanziós politika újból imperialista formában jelentkezett” – fogalmazta meg véleményét a szerb ideológus –, és az ország középső és nyugati részeit elfoglaló magyar területekről a peremvidékek felé megindult a hódítás. Válaszként a szerbek és a románok – és más formában ugyan, de a szlovákok is – egyre erőteljesebb kapcsolatokat és kötődéseket kerestek az anyaországi nemzettársaikkal, valamint az ott lévő intézményeikkel. Hungária (Ugarska) történetének ez már korántsem volt olyan békés korszaka, mint amilyen a reformkori felemelkedése volt. A szerző által felhasznált statisztikai adatok szerint az ország lakossága 1869–1910 között 13.579.000-ről 18.264.000-re nőtt, ami 34,5 százalékos, szinte példátlan növekedést jelentett. Ezen belül a magyarok száma 65 százalékkal 6.027.000-ről 9.944.000-re nőtt, míg a „nem magyarok” létszáma mindössze 10 százalékkal – 7.552.000-ről 8.320.000-re – emelkedett. Az óriási méretű, 4.685.000-es lélekszám-növekedésen belül 3.917.000 (83,5%) volt a magyarok, és csak 768.000 az összes egyéb nemzetiségek száma. Ez egyben azt is jelentette, hogy a magyarok lélekszáma az országon belül 44,4 százalékról 54,5 százalékra nőtt. S amíg a reformkor idején a szerb, a szlovák, a román és a horvát értelmiség a peremterületekről a fővárosba, Pestbudára igyekezett, addig a kiegyezést követően fordított irányú volt a vándorlás: a „központi magyar területekről” a hivatalnokok népes serege indult el és szállta meg a nemzetiségek városait, így a nyolc délvidéki szerb várost – Szabadkát, Zombort, Újvidéket, Nagybecskereket, Nagykikindát, Pancsovát, Versecet és Fehértemplomot is.
1920 után nem volt tehát elegendő kisajátítani a magyar tulajdonban lévő nagy- és középbirtokosi vagyont, nem volt elegendő gazdaságilag és kulturálisan is gyarmatosítani a délvidéki magyarságot: szellemében, öntudatában is össze kellett törni, meg kellett semmisíteni. Egy nemzeti közösségen belül „az iskolás korú, fiatal nemzedékek tagjai a legfogékonyabbak az újra, az ő lelkükben zajlik a legerőteljesebb küzdelem az új jelenségek befogadása és a hagyományos értékek megőrzése között” – írta Jojkić, és mert ők a leggyengébb pontjai a közösségnek, ezért az ő számukra kell vonzóvá tenni a szerb nemzeti eszméket. Egyszerre kell tehát aktív és határozott fellépéssel megvalósítani „az uralkodó nemzet számbeli fölényét”, és passzív, de nem kevésbé határozott politikai nyomással „rombolni az ellenálló kisebbség nemzeti öntudatát”. A rombolást az ideálok és az eszmék terén kell elvégezni, és erre a vallási élet, az egyházi közösségek értékeinek a rombolása a legalkalmasabb, s csak ezután következik az oktatás, a kultúra, a sajtó, az irodalom és a művészetek, vagyis a nemzeti és szellemi értékek közvetítésére alkalmas intézmények elsorvasztása és felszámolása. És hogy ki végezheti az „idegen népek” alkotta társadalom alapsejtjeinek és az egész társadalom szerkezetének a pusztítását és rombolását? A hatalmi szervek, a hivatalok, az intézmények, a tisztviselői kar, a rendőrség és az adóhatóság mellett, „minden igaz hazafi”, aki szláv létére felismeri az új délszláv állam elemi érdekeit, és mindennapi munkája végzése során érdemben is tesz valamit a szláv küldetés beteljesítése érdekében. A csendes genocídium ellen a délvidéki magyarság semmit sem tehetett.
1922-ben A Jugoszláviai Magyar Párt memoranduma Pašićhoz című beadványban a délvidéki magyarság politikai vezetői határozott hangon fogalmazták meg: „A történelem majdan meg fogja állapítani, hogy az elszakított Délvidék magyarsága, elnyomásának közepette is, és különösen akkor, fényesen dokumentálta öntudatos és bölcs kultúrfölényét az uralmon lévő balkáni politikával szemben. Pedig az ellenük felvonuló hatalmi korlátoltsággal és többször a legdurvább brutalizmussal szemben súlyos feladat volt a fölényes higgadtság megőrzése.” A memorandumot azonban személyesen átadni már nem tudták, ezért augusztus 9-én kénytelenek voltak postán elküldeni. A mellékelt kísérőlevélben pedig ez olvasható: „Az emlékirat az elszenvedett sérelmeknek magasabb politikai és jogi perspektívából való higgadt és öntudatos, bölcs és jogászi fejtegetése, annak bizonyítéka és fényes igazolása tehát, hogy amikor elszakított véreink a brutális és balkáni elnyomás ellen emelnek is szót, akkor is kultúrfölényes tudással csak az igazságot és a jogot keresik, amelyhez Trianon előtt hozzá voltak szokva.” A memorandumban az aláíró dr. Sántha György elnök és dr. Gráber László előadó az alakuló közgyűlés megtartására készülő párt nevében a magyarságot ért sérelmeket sorolta fel, egyben a jogorvoslati lehetőségekre is javaslatot tett. A memorandum szerzői kellő hangsúllyal mutatnak rá, hogy 1922. január 26-ig az „optálás idejének” leteltéig a délvidéki magyarság „apái ősi földjén” csupán feltételes állampolgár volt – egyszersmind megbízhatatlan is –, és ebből eredően semmilyen állampolgári jogokkal nem rendelkezhetett. Az új szerb hatalom gyakori és kedvelt eljárása volt a számára „kényelmetlen elemeket” rövid eljárással átdobni a magyar határon. Ez történt Gózon József zentai apátplébánossal, akit a politikai megbízhatatlanság vádjával három óra alatt dobtak át a magyar határon. Jogorvoslatra lehetőség sem adódott. Talán még nála is rosszabbul járt a bácstopolyai Király Jenő, Szepesi Jenő és Nagy Sándor, akiket kémkedés, valamint a szabadkai Varga György és tizennyolc társa, akiket hazaárulás vádjával tartóztattak le és zártak börtönben anélkül, hogy a memorandum megfogalmazásának pillanatáig a bíróság érdemi eljárás keretében tárgyalta volna az ügyüket. Elődeinknek innen kellett elkezdeni a délvidéki magyar társadalomépítést.
Nyitókép: Trianon az európai irodalomban (Mák Ferenc archívumából)
