A verőfényes tavaszi hajnalokon megszólítanak történelmünk jeles eseményei. A kései szemlélőt ma is magával ragadja az a lelkesedés, az az elragadtatás, amely nemzeti ünnepeink alkalmával az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad délvidéki magyar közösséget jellemezte; boldogan ünnepelték akkoriban a honfoglalást, az Árpádok országteremtő bölcsességét, a Hunyadiak reneszánsz kori fényességét és Rákóczi Ferenc nemzetéért tett szolgálatát, miközben nem feledték el a tatárjárás sötét korszakát és a török félhold másfél évszázados kegyetlenségeit sem. Borús arccal gyászolták a pusztulást hozó századokat, miközben a maguk vigasztalására tekintetük a fényes cselekedetek emlékeit kutatta. Volt mit ünnepelnie a Délvidéken a kiegyezést követő polgárosodott korszakában a magyar közösségnek; néhány évtized alatt megteremtette a maga intézményeit – iskoláit, tudós társaságait, lap- és könyvkiadó vállalkozásait –, virágoztak egyházi közösségei, piacot teremtett magának a helyi gazdaság, s bankjai megbízható alapot biztosítottak a társadalom működéséhez. 1867 után a Délvidék nemcsak a királyi Magyarország, de a legszebb békebeli korszakát élő Európa szerves részévé vált. A derű, a remény és a bizalom bearanyozta az ünnepeket is, fölismerték, hogy erőt meríthetnek az elődök fényes cselekedeteiből, a Hunyadiak, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Széchenyi István és Deák Ferenc közösségért tett szolgálatainak üzenetéből. Kitetszik ez abból is, ahogyan a fél évszázadnyi virágkor idején Szabadkától Versecig, Zombortól Fehértemplomig, Óbecsétől Eszéken át Csáktornyáig mindenütt megemlékeztek róluk. Akkoriban különös fény ragyogta be az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc történetét. Kitetszik ez a korszak irodalmából is.
Herczeg Ferenc A hét sváb (1916) című regényében egyszerre állított emléket az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc történetének és a magyarországi német közösség hazafias helytállásának. A regény hőse, Graf Jani 1848 tavaszán Bécsből kékeszöld májusi búza, és kénsárga repcetáblák között postakocsival érkezett Versecre. Tudta, nagy szüksége van népének, a bánáti sváboknak az ő segítségére: a forradalom ellen délről betört szerb rablóseregek fenyegetik az otthonát. „A nagy rónaság, amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ér. Sötét hegylánc emeli az alkonyi ég felé izmos és kecses kontúrjait. Egy magas csúcson csonka vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegy lábán, fehér házak kéményéből ezüstös füst szivárog.” Az utasok megérkeztek Versecre, ahol a svábok és a magyarok, otthonaik védelmében már nagyban szervezték a nemzetőrséget. A rácvárosban az atyafiak feltűnően lelkesültek, hősi énekeket énekeltek, miközben éberen figyelték a németeket. Ők is készültek valamire, Szerbiából és Szlavóniából sűrűn jöttek hozzájuk titokzatos emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt Rajacsics udvarában, aki egy idő óta hangosan hirdette: rossz emberek a magyarok, Isten meg fogja őket büntetni. „Nincs se istenük, se császáruk, és minden más népet ki akarnak irtani. Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan élnének. Azelőtt a török miatt, most a magyarok miatt sírnak a szerb anyák.” A feszült hangulatban Graf Jani és hat társa – a hét sváb – titkos szövetségben a nemzetőrök élére álltak.
Közben Fehértemplomból is félelemre okot adó hírek érkeznek: az egész határőrvidék felzúdult a magyar forradalom ellen, a város közelében tábort vernek a szerb szabadcsapatok emberei, a granicsárok tömegesen vonulnak hozzájuk, és Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok. Hangos szóval hirdetik, ha elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot, és a várost a földdel teszik egyenlővé. A napokban ott járt közöttük Sztratimirovics, a szerb odbor küldöttje is. Világos nappal érkezett, és nyílt utcán biztatta a szerbeket, hogy „verjenek agyon minden magyart és minden németet”. A szerbek alig néhány mérföldnyire Versectől, az alibunári dombgerincen egész katonai tábort vertek, ahová Belgrád felől, aranytól csillogó ruhákban, „vérszomjas lélekkel” vad külsejű szerviánusok serege csődült át a Dunán. Velük a „véres, mocskos és ostoba középkor” tért vissza a vidékre, hogy legázolja a békés életet.
A fenyegető hírek hallatán a verseciek és a fehértemplomiak segítségére dettai legények érkeztek, majd nem sokkal ezután, templomi zászlók alatt megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is. Az egész Délvidéket nyugtalanította a két város lakóinak sorsa, föl, egészen a Marosig fölismerték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak, és a szenvedélyes elkötelezettség ide sodorta a tisztességes férfiakat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek otthonát. A Terézia-csatorna három falujának – az oláh Szentmihálynak, a magyar Ürményházának és a sváb Zichyfalvának – lakossága „tüzes és makacs hűséggel” szított a magyarsághoz, hát kaszára kaptak ők is. A fehértemplomiak föllázadtak a városban állomásozó granicsár zászlóalj katonái ellen, Maderspach Ferenc császári kapitányt megválasztották vezérükké, aki azonnal félreverette a harangokat, és fegyverbe szólította a polgárokat. Elkerülhetetlen volt a vérontás, de a vincellérekből és szatócsokból nevelt katonák vitézül helytálltak a városuk védelmezésekor. Mint ahogyan sikeresen megvédték otthonaikat a verseci svábok is.
Egyik nap híre ment, hogy Sztratimirovics – akit a karlócai odbor a szerb Bánát teljhatalmú biztosává nevezett ki, és aki azóta fáradhatatlanul járta a Délvidéket, „vérengző ékesszólásával” az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket – az éj leple alatt a városba érkezett. Reggel azután skarlát szerviánus ruhájában oda állt a nagy tér kőkeresztjéhez, és harcra szólította a szerbjeit. Graf Jani és a nemzetőrök azonban fényesen helytálltak otthonaik védelmében. Csak Blomberg ezredes, az osztrák helyőrség parancsnoka nézett töprengve maga elé: „Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a békés, derék nép pedig, amely egyebet sem tesz, mint a maga tűzhelyét védi, ez a nép a rebellis.” Időközben maga Damjanich János állt a bánsági nemzetőrök élére, és sorra számolta föl a környéken a szerviánus táborokat.
De hasztalannak bizonyult minden helytállás, minden fényes győzelem, az 1849. esztendő első napjaiban a magyar szabadságharc sorsa rosszra fordult, a nemzetőröket a magyar Alföld védelmére szólították, s ezzel megkezdődött a Bánság katonai kiürítése is. Damjanich tábornok csapatai vesztes csata nélkül voltak kénytelenek föladni a Délvidéket. A nyomukban bevonuló szerb fegyveresek kíméletlenül elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. Graf Jani az égő sváb otthonok láttán megértette, eddig csak szülőföldje volt a magyar vidék, mostantól azonban a hazája lett. Herczeg Ferenc a családi emlékezet nyomán történeti hűséggel írta meg a magyar szabadságharc sváb hőseinek a történetét.
Nyitókép: Damjanich János (Nemzeti Portrétár)
