Az 1920 után kisebbségi sorsra jutott délvidéki magyarság egyik szellemi irányítójának emléke kísért a napokban. 1945. január 13-án a partizánterror elől Óbecséről elmenekült Draskóczy Ede budapesti, Akadémia utcai otthonát bombatalálat érte, melyben a család minden tagja meghalt. A korabeli följegyzések szerint a családfő tetemét eltemetni sem tudták. Az összeomlott Duna-parti házban rettenetes véget ért egy példamutató, küzdelmes élet.
Draskóczy Ede 1891. november 21-én született Makón, de még fiatal korában Óbecsére került, ahol ügyvédi irodát nyitott, az utókor azonban lapszerkesztőként, jeles kisebbségi politikusként, a délvidéki magyar irodalmi és művelődési élet fáradhatatlan szervezőjeként tartja számon – a Délvidéken ő dolgozta ki a közösségi szolgálat ideológiai-bölcseleti alapvetését. Az 1920 és 1945 közötti negyed évszázad során fáradhatatlanul, megingathatatlan elszántsággal küzdött a kisebbségi sorsra jutott délvidéki magyarság irodalmi életének a megszervezéséért, az irodalom intézményesítéséért. 1928-ban a Képes Vasárnap névtelen újságírója „izzig-vérig kultúrember”-nek nevezte, Fekete Lajos Draskóczy alakját „az erősek között” látta, Csuka Zoltán „küldetéses apostol”-ként üdvözölte őt, Diószeghy Tibor, a Korunk írója a Vajdaság báró Kemény Zsigmondját látta benne, Majtényi Mihály pedig egyszerűen „a nagy kapacitású Draskóczy Ede”-ként emlékezett meg róla.
Draskóczy Ede közösségszervező terveit a délvidéki magyarság Trianon utáni korszakának első jelentős folyóiratában, a Szenteleky Kornél szerkesztette Vajdasági Írásban jelentette meg. A folyóirat – amely 1928. szeptember 23-a és 1929 novembere között létezett – a Csuka Zoltán szerkesztette Képes Vasárnap című hetilap irodalmi mellékleteként jelent meg, s a szerkesztőbizottságban Borsodi Lajos, Csuka Zoltán, Kohlmann Dezső, Szántó Róbert társaságában mindvégig ott volt Draskóczy Ede is. Mint ahogyan nélkülözhetetlen támogatója volt Szentelekynek – és mellette Csuka Zoltánnak is – a Kalangya című folyóirat megjelentetésében, arculatának és szellemiségének kialakításában is. És amikor a főszerkesztő halálát követően 1933 őszén Szirmai Károly vette át a folyóiratot, az óbecsei ügyvéd 1937-től ugyancsak társszerkesztője lett a folyóiratnak. A Tiszavidék című hetilap – egészen 1934. április 15-én történt megszűnéséig –, a Vajdasági Írás (1928–1929), és a Kalangya (1932–1944) volt az a fórum, ahol Draskóczy Ede megszólalt, ahol elmondhatta véleményét, és ahol kifejthette kisebbségpolitikai elképzeléseit.
Draskóczy Edét 1925 márciusában megválasztották az óbecsei Magyar Népkör elnökévé. Első elnöki jelentésében, melyet az egyesület 1926 januárjában megtartott évi közgyűlésén olvasott fel, megállapította: „Mi mindnyájan, akik az 1925. évi közgyűlés bizalmából a Magyar Népkör választmányának és tisztviselőkarának tagjai lettünk, munkánk megkezdésekor tudatában voltunk annak az alapvető ténynek, hogy a mi Népkörünk létrehozó oka, életének egész tartalma, s fennállásának célja: az eszményi kultúra ápolása és terjesztése.” Ehhez a célhoz a szereteten, a lelkesedésen és a megértésen át vezet az út, és ő azért állt e nemes sereglet élére, hogy a kitűzött célokat megvalósítsa. „Mindnyájan nagyon jól tudjuk – folytatta az elnöki beszámoló –, hogy a törekvésekben való megértést és szeretetet, a célokért való töretlen lelkesedést és tetterőt nem a föld sarába ragadt tragikomédiák fogják az emberek szívébe belopni, hanem a magasan és tisztán ragyogó ideák.” 1928. november 17-e és 18-a között az óbecsei Magyar Népkör 60. évfordulójára rendezett ünnepségen ennek a szellemiségnek a keretében tartották meg a később Óbecsei Helikonnak nevezett írótalálkozót, melyen a Délvidék 60 írója és közéleti személyisége vett részt.
1940 őszén a Kalangya közölte Draskóczy Ede Kisebbség és erkölcsiség című tanulmányát, melyet a szerző egy zombori találkozón, a „kultúrparlament” nyári ülésén olvasott fel. E tanulmányából kitűnik, írójának problémalátása a végsőkig letisztult: megtalálta azt a bibliai távlatot és jelképet, amely az életről és a szerepről (az emberi helytállásról) alkotott elképzelésének a tökéletes kulcsa lett. Draskóczy Ede a szőlővesszőben látta meg a kisebbségi nép életének példáját. Ha egészséges a sarjadás, és van elegendő erő a tőkében, a vessző – hivatásának megfelelően – a nap, az ég felé tör, levelet és virágot hajt, és beteljesítve élete értelmét, megérleli a szőlőfürtöt, a gerezdet. Az élet rendjének megfelelően a szőlővesszőnek ez a feladata. Ha azonban lemetszik a venyigét, és az útszélre vetik, az ösztöne más feladatot szab az ágnak: ha élni akar, talajt kell fognia, gyökeret kell engednie, s csak utána fordíthatja megmaradt erejét a lombosodásra. Szerepe és küldetése megváltozik: előbb a gyökér, s csak azután a rügyfakadás! A szőlővessző története bennünket, kisebbségbe kényszerült népet is példáz: rögöt kellet fogni ahhoz, hogy az életünk termőre forduljon. „A mi nemzedékünknek – írja Draskóczy –, melyben fölébredt a létfenntartás csodálatos ösztöne, le kellett tehát mondania a pompás, napfényes életről, a dús lombokat hajtó, és ízes fürtöket érlelő, pompás tenyészetről.”
Draskóczy Edét mindvégig – korai publicisztikájától kezdve egészen a kései, a kisebbségi létezés körülményeit taglaló társadalombölcseleti tanulmányáig – egyetlen, tiszta logikai rendbe szerveződő kérdéscsoport foglalkoztatta: hogyan lehet önmagára is ügyelő közösséggé formálni a szervezetlen, kétségbeesett bácskai és bánsági magyarságot, hogyan lehet társadalommá szervezni a magányos emberek csoportját, eljut-e a közösség öntudatosodásban az önmagáról történő gondolkodás kultúrigényéig, s végül, a kultúrigényeivel számot vető délvidéki magyarság megteremti-e a saját szuverén magyar irodalmát? Egyszerűbben: a táj emberének világlátása és alkotó ereje teremthet-e művészi igényű irodalmat úgy, hogy abban megmutatkozzon a saját sorsának a lényege?
Az Óbecse (1941), a Regionalizmus (1943) és a Hoztuk a zászlót… (1943) című tanulmányaiban – a felszabadultságnak egy adott pillanatában – Draskóczy Ede a maga helyzetét, szerepét és feladatának lényegét sebészi pontossággal határozta meg: az értelmiségi embernek, aki képes átlátni az adott történelmi szituáció lényegét, ha a közössége gyámolítására, felemelésére szánja magát, mindig azt a magatartást kell vállalnia, amelynek megingathatatlan alapját nemzetének biztos értékrendje képezi. Az idegenség olykor reménytelennek tűnő kiszolgáltatottságában is kell lennie olyan gondolatnak, olyan példának, olyan hagyományos magatartásnak, amely kivezet a válságos helyzetből. E három tanulmányában arra mutatott rá, hogy kell lenniük olyan elveknek, olyan motiváló belső erőknek, amelyek megtartják az őszinte embert a maga értékkövető útján. S hogy ezek az elvek, ezek a belső erők nem virtuálisak, és nem is kizárólag egyetemesek, ezek elsősorban a tájból és a táj közösségének életéből sarjadnak, s mint ilyenek, a megtapasztalás kohójában égnek és izzanak hajlíthatatlanná és keménnyé.
Nyitókép: Draskóczy Ede (Mák Ferenc archívumából)
